Marton Veronika: Nagy áldomást tevének - Fecerunt magnum aldumas




Tibeti koponya-kupa (tokcha.blogspot.com)
Réges-régen, amikor az első évezred a másodikba lépett1, Borsúr, az istváni keresztény térítésnek utolsóként ellenálló magyar vezér végső csatájában elveszítette felserdült fiát és utolsó tíz hív emberét: „Ó, nyilas isten, magyarok istene! Tégy csodát!”, fohászkodott.
A csoda nem váratott sokáig: „Sóhajtott a tölgyfa… Bozontos öreg jött ki belőle. Karcsú, fehérfátylas lány… a forrásból, kékszemű szőke a zsenge nefelejcsből. A fenyőből nehéz vértezetű bajnok, a vadbodzából… javas ember. A parázsból… a tűz rőthajú tündére… A levegő leányai is eljöttek és a barlangok sötét fiai. Ég, föld, tűz, levegő minden fiát és lányát ideküldte.” Behatoltak Bors vezér álmába: „Hol lesz a templomunk, ha a te szíved is idegen lesz! Ki lesz örömünk és fájdalmunk szava, ha te is idegen isten imája leszel? Légy hű hozzánk, utolsó magyar!”
Both, a kereszténnyé lett nagyúr biztatta Borsot: „Olyan keresztény vagyok én, mint a mázolt ló… Fehérre mázolják, de azért az a ló marad, aki volt. Hát engem is leöntöttek, azzal a vízzel…, ide kellett hajolnom, oda kellett hajolnom. Hajoltam én, csak ne törjek… Így én kaptam földet és nem idegen, én kaptam rangot és nem idegen… Ilyen keresztények a vitézeim is, aki magyar köztük. A német vasasait… visszük ide, visszük oda, és ha nem látják… fogyasztunk belőlük. Aztán elsírjuk, hogy így meg így ölte le (őket) az ellenség. Nem íjjal harcol az már, aki élni akar, hanem” ésszel.
Értett a szóból Bors vezér. Némi püspöki okítás átgyúrta lelkét, s megkereszteltetett: „Szeretni kell mindenkit… azokat, akik minket gyűlölnek. Áldani kell azokat, akik minket átkoznak. Ha elveszik a felső ruhádat,… add oda az alsót is. Ha jobbfelől arculütnek, tarts oda a balorcádat is…”
Bors vezér nagy-nagy alázattal erdei sétára invitálta a püspököt, a forrás menti friss sírhalmokhoz vezette: „Imhol …a vitézeim sírja. Hűségesek voltak, az én életemet élték. Fájt nekik a fájdalmam, kacagták az örömömet… Mi lesz belőlük, szent atyám?”
Kenetteljesen válaszolt a püspök. „Örök kárhozatban fognak elégni, mert nem ismerték a Krisztust…”
- „Mi lesz az én édes fiammal, szent atyám?...”, faggatózott Borsúr.
A püspök nem tagadta meg önmagát: „Ott… a helye, ahol a többinek: Az örök kárhozásban. Krisztus nélkül élt, pogány volt, istentagadó.”
„Mi lesz a némettel, aki megölte az én fiamat? S mi lesz azokkal…, akik megölték a vitézeimet?”
„Ők a hitért haltak meg… Ott lesznek az Atya fényességében…”

A magyarok agyonverése (Lech-mezei csata, német krónika, Hektor Mülich, 1457)
Bors lángoló szemmel fordult a püspökhöz: „Jaj, szent atyám, nagy az én bajom… Eltörött a fakupám… Átkozókat áldó, ellenségnek megbocsátó kegyes atyám, adja nekem a koponyáját kupának!...”
S a vadászkésével belevágott a püspök mellébe: „Menj gyalog, ember, fejetlen ember, légy örök szolgája az én lovas fiamnak. Te szolgálni fogsz az én fiamnak, a te istened szolgálni fog az én istenemnek, a nyilas istennek…” a káplánoddal együtt.
A küldetésbe érkezett Both nagyurral áldomásként hamiskásan „összekoccintották a két emberkupát, s fenékig itták.”
Szabó Dezső elbeszélése régi szkíta szokást idéz: „A legyőzött ellenség fejét mint hadi trófeát kiakasztották, máskor a koponyákból a fejbőr lenyúzása után ivókupát készítettek… egyezmények megkötésekor vért ittak…”2
Ittak vért a magyarok is, ha szövetséget kötöttek, ha a megölt ellenségükön bosszút vettek: Bulcsu vezért „azért nevezték Vérbulcsunak, mert minthogy nagyatyját a krimhildi csatában a németek megölték, s ő ezt, mint bizonyost tudta, bosszút akarván rajtok állani… hogy némelyiknek a vérét is úgy itta, mint a bort.”3 Joggal tette, vérbíró volt. Hivatalos tiszte szerint hadviseléskor egyszemélyben ítélkezett az elfogott ellenség felett.
A szövetséget a magyari népek kötelezően vérivással erősítették meg, ami nem más, mint italáldozat. A Vérszerződés is az, hiszen a hét vezér „saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.”4 

Szkíta vérszerződés (arany, Kul-oba, Kr.e. 4. sz., Ermitage,pinterest.com)
A vért felfogó edényt, minden bizonnyal a kupát minden időben nagy becsben tartották, miként a székelyek a szkíta Anacharsis által megtalált szerecsendió áldozó poharukat, „melly változtatva, de most is meg vagyon”.5

A székely áldozókupa (6)
Való igaz, hogy a régiségben mind a nemesek, mind a pórnép széltiben-hosszában használta a kupát. Bár fából készítették, a formája valóban olyan volt, mint az emberi fej. Nem véletlenül használja a magyar nép a fejre, illetve a fej bizonyos részére a kupa szót: „kupán vágta - fejbe vágta”.
A magyar nyelv a „kupán vágta” kifejezésben azt a pillanatot őrizte meg, amikor fej felső része levágatott, hogy koponyakupa-ivóedény készüljön belőle.
Hérodotosz7 a szkíták harci szokásairól szólván pontosan leírja, „mikor a skytha katona az első embert leteríti, a véréből iszik,…” és a lenyúzott fejből ivókupát készít: „A fejekkel…, nem ugyan mindegyikkel, hanem a legnagyobb ellenségével a következőkép bánnak el: A szemöldök alatt az egészet lefűrészelik és kitisztítják. Ha már most szegény az illető, csak marhabőrt feszít rá kívülről és úgy használja; de ha gazdag, akkor ráfeszíti a marhabőrt, belül azonban meg is aranyozza, és úgy használja kupának… Mikor aztán vendéget fogad, a kit nagyra becsül, annak ezeket a főket teszi eléje…”
A magyar krónikákban nincs nyoma, hogy emberkoponyákat használtak volna az ivásra, mégis feltételezhető, hogy előfordult, hiszen a koponyából való ivás szinte közönséges szokás volt Ázsiában: Taksony vezér halála évében, „972-ben a Dnyeper vízeséseinél Kura, besenyő fejedelem az orosz Szvajtoszlavot agyonütötte és a koponyájából ivott.”8 Ez eset alig nyolcvan évvel a Kárpát-medencei magyar bevonulás után történt. Ám, ha a besenyőknél szokásban volt, a magyarok számára sem lehetett ismeretlen. Népünk (minden híresztelt nagy besenyő támadás ellenére) jó viszonyban volt a besenyőkkel. Akkoriban már Pannónia-szerte jelentős besenyő-telepek voltak és semmiféle ellenségeskedésről nem szól a fáma: besenyők éltek a Fertő-tó vidékén, a mai Pest-megyében és másutt.
A kupa kifejezés fejjel való kapcsolatát erősíti a magyarok elődnépének, a sumiroknak a „fej, fő” kifejezésre használt ékjele.
Az egyik olvasat SAG, a másik a GU(r).PA. Mindkét két-két összetevőből áll. A SAG első jele ökörszarv-űrmérték, a második jele a fej. A GUr.PA első jele edényféle űrmérték, a második szintén a fej.
A SAG egyik jelentése gabonamérésre használt ökörszarv-űrmérték. A fej jel arra utal, hogy a fejről, kopnyáról választották le a szarvat.
A GU(r).PA szintén gabonamérésre használt edény, de nem ökörszarv, hanem amolyan tál-féle, amely valami módon a koponyával van összefüggésben; akár koponya-kupa is lehet.
A magyar nyelvterületen elterjedt mérőeszköz volt az ökörszarv. Nem csupán ivóedényként, hanem mérésre, mégpedig gabonamérésre használták. S valóban leválasztották a levágott állat koponyájáról, vagyis levágták.
Az ember feje a világrajöveteltől kezdődően változik, keményedik, növekedik (ha nem is olyan mértékben, mint a test), s megerősítetlen adatok szerint kb. 25-30 éves korra állapodik meg. A csontozata erős, szilárd, az űrtartalma is állandó lehet. A mérőeszköz gondolatilag összekapcsolható a koponyával. Lett légyen ökör koponyájáról leválasztott szarv, esetleg emberi koponyából készített kupa, az ékjelek tanúsága szerint mérésre szolgált. Magyar nyelvterületen az ökörszarvat mérésre, „ivópohárnak”, de kürtként (Lehel kürtje) is használták. Annak ellenére, hogy a krónikák nem említik, az emberi koponyából keleti mintára ivókupát is készíthettek.
Nem lenne teljes a gondolatmenet, ha Szabó Dezső fenti elbeszélésének igazán időszerű üzenete elsikkadna.
A fia halálán és a haza vesztén kesergő Bors vezér úgy tett, mintha elfogadná az idegen isten tanait: ha a magyar fegyverrel a kezében hal meg a hazájáért, pokolra jut, ha gyilokkal vagy csalárdsággal rabló idegen hagyja ott a fogát, a mennyországba kerül. Ami az egyik oldalon bűn, az a másikon dicsőség. Borsúr, jól meghányva-vetve, nagy titokban készült a visszavágásra. Jól megtanulta a papi módit, vizet kell prédikálni, s közben bort inni, ám lehetőleg a püspök levágott fejéből. Erre fakadt aztán harsány kacajra erdő-mező, a Kárpátok óriásai, a folyók lenge lányai. „Az idegen isten emberei felriadtak az éjszakában? - Jaj, Krisztus, jaj, Mária, mi lesz velünk! … - Kacag a magyar erdő, kacag a magyar temető, a magyar föld. - Nem lakhatunk jól nyugodtan, amíg egy lélek is életben van ebből az átkozott pogány fajzatból!” –
Csakhogy a pogány fajzatú magyar nép nem hagyja magát…, érzi majd, mikor van itt az idő…, és győzedelmeskedik.
 
Megjegyzés: A SAG és a GU(r).PA jel levezetése és a többi kép a martonveronika.huoldalon található.
 
Lábjegyzetek:
1 Bors vezér megtérése, In: Szabó Dezső: Jaj!, Genius Kiadás, Budapest, [1923?] 41-80. pp.
2 Garcia, Fray Gregorio: Origen de los indios del Nuevo Mundo e Indias Occidentales, En Madrid: En la Imprenta de Francisco Martinez Abad. Año de 1729. 297. p.
3 Kézai Simon mester magyar krónikája, Kiadja Ráth Mór, Pest, 1862., 49. p.
4 Anonymus: Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Budapest, 1975., 83. p.
5 Csíki Székely Krónika, Magyar Ház, Budapest, 2000.,16. p.
6 Orbán Balázs: Székelyföld leírása, Ráth Mór bizománya, Pest, 1868.
7 Hérodotosz történeti könyvei, I-IX., Franklin Társulat, Budapest, 1893., IV. kv. 65.
8 Hammer-Purgstall, Joseph: Geschichte der Goldenen Horde, Hartleben’s Verlag, Pesth, 1840. 443. p.
 
/Forrás: Kuruc.info 2013.03.08./*B.Kiss-Tóth László