Csapó Endre:
Eszményteremtő forradalom
(Megjelent a Magyar Élet 2012. október 18-i számában)
Kételkedni a gondolkodási szabadság erénye. Jogosan felütheti a fejét Tamás mester, mondván – ugyan kérem tizenhárom nap alatt eszményteremtés, ki ért rá akkor elméleteken töprengeni? Meggondoltan cselekedni sem volt idő.
Nézzük csak, az a szűk tizenhárom nap teljesen más volt, mint az előtte volt néhány száz. Már az első napon a felvonulás híre a maga rendellenességével és logikai abszurditásával felajzotta a kedélyeket, mindenki érezte, hogy valami olyan történik, amihez neki is személyes köze van. A munkahelyeken a hír fontosabb lett, mint a napi feladat, és ami elképzelhetetlen volt máskor, az emberek a munkahelyet elhagyva megindultak az események látására. Ami hamarosan az események szereplőivé tette őket. A nagy élményben a társadalomnak olyan mozdulata nyilvánult meg, ami szembement a mindent ellenőrző hatalom mindenhatóságával. A hétfőn este nyugovóra tért polgárok nem gondolhatták, hogy kedden este már forradalmárok lesznek. A párthatalom összeomlott, a kormány napról-napra átalakult, ahogy hátrált, puszta létét menteni. Igyekezett a népakarathoz igazodni, ugyanakkor jó kommunistaként a forradalom élére állni, eltérítendő annak irányát, ami lehetett moszkvai utasítás is. Amikor egy országban milliók foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy hogyan tovább, olyan körülmények között, hogy ma kell dönteni arról, hogy a holnap milyen alapokra épül, az ilyen napok bizony eszményépítő napok, ilyenkor csiszolódik az élet értelmét meghatározó filozófia. Azok a történelmi nagy napok, amikor minden magánügy közös feladatba olvad, minden egyéni törekvés közakarattá válik.
Eszmetörténészek feladata lesz felfedni a magyar 56 őszének eseményeit irányító eszmények szerepét, illetve azok létrejöttét, akárcsak kívánság alakjában is. Mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki – mondja ki Magyarország Alaptörvénye. Ez a mondat kifejezi azt a tényt, hogy 1956 októberében–novemberében a magyar forradalmárok az ország szabadságáért küzdöttek, aminek megtartása immár alkotmányban előírt kötelesség. De azt is jelenti, hogy a forradalom leverése utáni újabb idegen megszállásban megélt évtizedek végeztével vissza kívánunk térni az 1956-ban lezajlott forradalomban kivívott és deklarált nemzeti függetlenség állapotába.
A baloldal attól rettegett, hogy valamiféle szélsőjobboldali, ahogy ők mondták, Horthy-fasiszta tisztek bújtak elő a forradalom napjaiban, hiszen érthetetlen volt számukra mind a diákság lázadása (osztályidegenek gyermekei számára nem volt tanulási lehetőség) mind a munkásság részvétele az ÁVH-sok elleni és a támadó oroszok elleni fegyveres felkelésben. Ami a nyilasokat illeti, kétszer annyit meghurcoltak ezen a címen; ilyen társadalmi képlet már nem létezett. A vallásos rétegtől, az úgynevezett klerikális reakciótól sem kellett tartaniuk. Hogy miért, erre szolgáljon egy idézet Benkő Zoltántól (Petőfi Párt 1956), aki visszaemlékezésében kimondta: októberben „a Petőfi Kört az események már az első puskalövés pillanatában túlhaladták”.):
„A 6018/48. internálási véghatározat aktaszámával egy demokratikus gondolkodású, és ezért tenni is akaró és tudó szellemi elitet gyűjtöttek be az ÁVH pincéiben, majd kényszermunkatáborokban. Ez a szellemi elit jól képzett bölcsészekből, közgazdászokból, jogászokból és mérnökökből tevődött össze, akik elhivatottságuknál fogva néhány éven belül az ország vezetői lehettek volna. Ehhez felkészültségük és emberi adottságaik is messzemenően megvoltak. Rákosi teljes tabula rasát csinált. Megsemmisítette a demokratikus szellemű fiatal értelmiséget – nagyon fontos, amit most mondok – iktatószámot csinálva belőlük.”
Tehát nem lehettek a forradalmárok megszervezői sem a háború előtti világ maradékai, sem pedig az 1945–48 években engedélyezett pártok elitje sem, hiszen azok vezetői már régen külföldre szöktek, az otthon maradtak sorsa pedig az volt, mint az említett kereszténydemokratáké.
„Az ’56-os forradalom politikai irányai 1956 – 2002-ből nézve” címmel kerekasztal beszélgetést tartott a Liberális Fiatalok Társasága, a Respublika Kör, a XXI. Század Társaság és az 1956-os Intézet 2002. október 18-án. Baloldali értelmiségi társaság tehát, érthetően azt taglalták a felszólaló történészek, hogy az akkori egypárt keretében így utólag megállapítható irányzatoknak milyen szerepük lehetett a forradalomban. Most úgy szólnak ezekről, mint reformkommunistákról, reformszocialistákról, de ők magukat soha nem jelölték meg ilyen szóval. Rainer M. János történészt követjük most, ott elhangzott mondataival:
„Ugye, ez az a fajta reformkommunizmus, amelyik akár 1956 tavaszán, nyarán, kora őszén, egészen október 23-áig mindenben hajlandó volt változtatni, egy dolog nem merült fel, az hogy az ország politikai berendezkedését gyökeresen megváltoztassák. A reformszocialista irányzat pontosan ezt a határkövet hajlandó átlépni, és ’56-os képviselői természetesen szocializmust akartak. Két kérdés merül fel: kik is a reformszocialisták, voltak-e ilyenek akár, és mi a helyük az 1956-os színképen. Mi volt tulajdonképpen a reformkommunizmus és a reformszocializmus 1956-ban? Először is: nem volt párt. A reformkommunizmus a forradalom előtt mindenek előtt politikai közvélemény-formáló erő volt. Természetes, hogy a forradalom előtti és a forradalom alatti szerepük gyökeresen elétérő. A forradalom előtti szerepre ugye gyakran mondják, hogy ez volt a forradalom kovásza, szikra, gyutacs, satöbbi, satöbbi. Mindazt érzékelteti, hogy ez a pártellenzék, akkor reformkommunista pártellenzék, hozzájárult ahhoz a folyamathoz, ami a társadalmi feszültségek kisüléséhez, kirobbanásához vezetett, amit éppenséggel nem akart. Ami a forradalom alatti reformszocializmust és reformkommunizmust illeti, mindkettőről elmondható, hogy nem nagyon rendeződött ez a gondolat politikai programmá. Voltaképpen magát a reformszocializmust is ilyen módon, más nyomatékok mellett, erőteljesen az események nyomása alakította ki. A reformkommunizmust a forradalom nyomása lökte a reformszocializmus irányába. Ami pedig a reformszocializmust illeti, az tulajdonképpen emigrációban, az 1956 utáni baloldali emigráció vitáiban és jelenségében oldódott föl, és ágazott el számos irányba, a szociáldemokráciától a liberalizmusig vagy bármi máshova.”
Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a magyarországi bolsevista hatalom szerkezetében bizonyos korrekciós igények léptek fel a korai 50-es években a bevezetett túlzások várható következményeitől való félelem okán. Olyan, ’baj lesz ebből elvtársak’ módján kóstolgatták egymást, és természetesen vádolták és fúrták egymást a moszkvai fórumon. Hogy melyik lesz a vezető a vitázók közül, természetesen moszkvai döntés volt. A terror természetrajza szerint a döntéshozás mind kevesebb személy kezébe kerül, aminek állandósítása megköveteli a terror fokozását. Ilyenkor előkerül a mellőzött haramiatársak aggodalma. Az, hogy a szocialisták mit akartak elérni a forradalom alatt, mellékes, hiszen – mint hallottuk – elzúgott mellettük a forradalom árja, ami vitte magával a kormányt, amely csak naponta tett átrendezéssel tudott létezni, és sodort minden maradék állami berendezést, rendőrséget stb.
Október 28-án már eljutott a hatalom önmaga lényegének, az egypártdiktatúrának a megtagadásáig is. Feléledtek a 8–10 évvel korábban a kommunisták által szétvert polgári pártok azáltal, hogy vezetőik helyet kaptak a kormányzatban. Létük nem volt több, mint a kommunizmus oszlási tünete, több jóindulattal: a parlamenti demokrácia elfogadása. Bibó István igyekezete, november 9-én tett javaslatával említésre méltó: „Magyarország államformája az 1946. I. tc. szerint köztársaság. Magyarország kormányformája az 1948. III. tc. szerint független, felelős kormányon, népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia.”
Akkor még volt remény, a súlyos szovjet katonai csapáson túl is, valamilyen módon elkerülhetni a bolsevista bosszú terrorját, egyes forradalmi szervek szabad választások megtartását várták és remélték januárra. Jegyezzük meg: a szabadságharc katonai sorsát eldöntötte a szovjet tanktámadás, de a forradalmat még nem verte le, a forradalmi szellemet még nem oltotta ki a szovjet tankon érkezett új párthatalom.
*
Most, hogy végigmentünk a társadalom rétegein, keresve közöttük azt amelyik megnevezhető lehet a forradalom eszmei vezetőjeként, láttuk hogy nincs olyan, amelyre úgy kellene tekinteni amely nélkül nem lett volna forradalom. Nem volt tehát szervezője a forradalomnak. Igen, szervezték a felvonulást Budapesten és a vidéki városokban, de az még nem volt forradalom. Az is igaz, hogy a felvonulások utcára hozták a lakosság jelentős részét, amely akart valamit, mert a Parlament elé vonult. Egy másik csoport a gólemszobrot nézegette, miként lehetne azt ledönteni. Rövidre fogva: a tömeg érezte erejét, és megfogant a gondolat, hogy a megfogalmazott követelések mellé ezt az erőt odateszi. Amikor erre már ez ország népe odafigyel, az már a forradalom megvalósulása a lelkekben. A hatalom ostobasága a Parlament előtti tömeg kezelésében, majd Gerő őrült rádiószózata már kiváltotta a cselekvő elszántságot. A felháborodott tömeg gyülekezése a rádió épülete előtt már forradalmi cselekedet volt, a tüntetők fegyveres megtámadása lett a szikra, ami a nemzet forradalmát kiváltotta.
Egyértelmű, hogy a forradalom hőse a magyar nép, legalábbis azon többsége, amely cselekedetével, együttérzésével, munkájával részese volt az eseményeknek és az eszmének, a győztes forradalomnak, amit nem tiporhattak el a szovjet tankok.
Azt, hogy mit kívánt a magyar nemzet, hogy milyen államszervezetben kíván majd élni, milyen politikai eszményt akar követni, a 13 dicsőséges napot követően is, a szívekben élt, és pedig olyan mélyen, hogy az kifejezésre jutott az áruló Kádár és bandája jogtalan és törvénytelen hatalomgyakorlása ellenében. Ebben a helyzetben a magyar társadalomnak csak egy társadalmi rétege volt cselekvőképes, a munkásság. Csak egyetlen eszköz volt szembeállítható a terrorista hatalommal: a munka leállítása, a sztrájk, ami egyébként történelmi távlatokban harci eszköz volt a munkásság kezében a kizsákmányoló államhatalommal szemben. Nem sokat kellett itt magyarázkodni az ország nagyüzemeiben, hogy ez a helyzet bizony azonos a munkásnyúzás sokat emlegetett példáival. 1945-ben plakátokon olvashat-tuk: „Munkásököl vasököl, oda üt, ahova köll!” – megkapták a „munkás-hatalom” érdemdús-martalócai. A magyar forradalom elvetette a kommunista nemzetköziséget, e szóösszetétel mindkét elemét. A munkások tovább hirdették az egyetemisták által megfogalmazottak közül a lényeget: – Ruszkik haza, független szabad Magyarországot akarunk! – Aki magyar velünk tart!
Helyesen állapítja meg az 1991-ben kiadott tankönyv („Az 1956-os magyar forradalom”) hogy a forradalom eszményei közt megjelent a közvetlen helyi, területi és üzemi demokrácia:
„A munkástanácsok, amelyek a forradalom első napjaitól kezdve, majd pedig, mint láttuk, a november–decemberi »utóvédharcok« idején, amikoris szinte egyedül tudtak fennmaradni az ellenállás gócaiként, nemcsak politikailag voltak fontosak, hanem rendkívül fontos eszmei mondandót is kifejeztek. Szinte minden közvetlen előzmény nélkül a gyárak és a bányák és a vállalatok munkásainak és technikusainak, mérnökeinek és közgazdasági alkalmazottainak kezdeményezésére jöttek létre. A munkástanácsok csaknem mindenütt gyorsan átnőttek a – széles értelemben vett – munkásság politikai, gazdasági és eszmei érdekeinek harcos képviselőivé. Rajtuk múlott, hogy az élet minden területén a munka meginduljon, de szavuk nagy súlyt kellett hogy kapjon az ország dolgairól való döntésekben is.”
Eszmei tartalom volt ez, akkor is, ha ezekről a munkásság a kommunista oktatásból emlékezett, de ez is olyan mint a szocializmus, amivel szemben van a létező szocializmus. Márpedig Ötvenhatban megbukott a kommunizmus, megbukott a szocializmus, és megbukott az internacionalizmus is. Nemzeti forradalom volt 1956-ban. Akkor is, ha a „hivatalos” eszmetörténet nem ismer el ilyent.
Az ideológiákkal az a baj, hogy csak addig szépek, amíg csak olvasmány. A gyakorlatban doktrinává válnak egy adott uralkodó réteg hatalmi léte indokolásául. A kánonná magasztosult eszme nevében ellenséggé minősül mindenki, aki nem híve a rendszernek. Ez minden ideológia szélsőséges válfajának természete.
A két háború közti Magyarország társadalmi stabilitásának biztosítéka volt a szélsőségek kordában tartása. Ez lehet a mai Magyarország sikere is, amihez jó kiinduló alap a nemzeti érdeket vállaló középpártok erős társadalmi támogatottsága.
Magyarország 1945-ben egy nagyhatalom által támogatott ideológia szélsőséges párturalmába kényszerült. Ebből alighogy kikerült, egy másik nagyhatalom által támogatott ideológia szélsőségre hajló gazdasági rendszerének hatásaitól szenved. A védekezésnek egyetlen lehetősége megerősödni gazdaságilag, távoltartani mindenféle politikai pártideológiát, megerősíteni és állandósítani a nemzeti szellemet, és hirdetni a nemzeti összefogást, szabadságharcaink, forradalmaink eszmeiségében.
------------------------------
Csapó Endre:
A német gazdaság vonzásában
(Megjelent a Magyar Élet 2012. október 25-i számában)
Kezdjük el egy idézettel:
„Németországot lehet szeretni, lehet bírálni, de soha nem lehet figyelmen kívül hagyni. Berlinbe épp ezért szívesen kopogtatnak be a politikusok. Nem hagyhatja ki ezt a fővárost az Európába egyre ritkábban látogató amerikai és a kínai elnök sem. Arról már nem is beszélve, hogy milyen fontos egy ilyen vizit az uniós országoknak. Az EU jövőjét ugyanis alapvetően meghatározza Németország véleménye. Berlint megkerülve nem lehet célt érni, ugyanakkor ez már nem Moszkva, ahová az engedélyért és esetenként bocsánatért kellett zarándokolni. Berlin nélkül nincs erős Európa, s aki ezt nem érti, az nem is akarja az erős Európát. Éppen ezért örvendetes, hogy Angela Merkel fogadta Orbán Viktort, aki nem is rejti véka alá kétségeit.”
Stier Gábor ezekkel a mondatokkal vezeti be beszámolóját Orbán Viktor németországi látogatásáról a Magyar Nemzet október 12-i számában. Talán nem is érezte e néhány mondat szerzője, hogy milyen szabatosan fogalmazta meg annak a történelmi fordulatnak a lényegét és okát, ami ezt a századot fogja jellemezni, szemben a múlt századdal, amelynek minden egyéb nagy méretű eseményei közül kiemelkedik Németország kétszeri letiprása, karakterének megtörése, idealizmusának pragmatizmusba döngölése. A legyőzött Németország még nem szabad, de az alakulóban lévő (még nem európai) Európának máris fontos tényezője. Németország a fegyelmezett munka és szorgalom országa. Kétszer építette újra teljes iparát (előbb az angolok, másodszorra az oroszok zsákmányolták el a még ép német gépeket), mindkét alkalommal felújult gépiparral állt talpra Németország rövid időn belül.
Utolérhetetlenül rossz politikusok, ám most a német politika tengerentúli import, onnét pedig azt várják el a németektől, amiben ők nagyok: az ipar fellendítését. Úgy tűnik, hogy a németek lemondtak a politikáról, ideológiai kalandjuk bűnbánatra és jóvátételre juhászodott, a nem német vezérlésű európai egyesítési törekvést készségesen szolgálják, akár a nemzeti szuverenitás feladásával is.
Nézzük ezt gyakorlatias szemmel: milyen többletet adna egy olyan országnak és népnek a klasszikus szuverenitások egésze vagy akármelyike, annak tetejébe, hogy szinte minden vonatkozásban vezető hatalma egy kontinensnek. Amennyire kikerülhetetlen volt a tengerentúli győztes hatalomnak európai építkezéséhez felhasználni a semmi mással nem pótolható német „anyagot”, annyira volt Németország részére is elfogadható (a mindenképpen jelenvaló) az amerikai (nemzetközi) gyámkodás, amely a német prosperitásra épít. A németek már kimásztak a versaillesi gödörből. Mi magyarok meghalunk szuverenitás nélkül, mielőtt kimászhatnánk a trianoni gödörből. Orbán Viktor elszántan törekszik, hasznosítja az uniós rendezéssel átjárhatóvá tett határok adta előnyöket, és mérhetetlen nagy ellenállással szemben igyekszik egyesíteni az elszakítottakat a törzzsel. A németek már tudják, hogy a sokországos Európában, amiben a termelés a mérték, ők lesznek a gépezet tengelye. A franciák már (tessék követni a diplomáciai eseményeket) elfogadták a második helyet, az angoloknak pedig az egész nem tetszik. Kompország lesznek.
Orbán Viktor felmérte a helyzetet, megértette, hogy ami gazdasági téren törvényszerű volt már a XIX. század-ban, és a XX.-ban – amíg el nem rontották –, az ismét fennáll: Magyarország (mint az egész Közép-Európa) gazdaságilag a német gazdasági tér tartozéka. Ezért mondta Berlinben, hogy a német–magyar gazdasági kapcsolatok erősségét jellemzi, hogy a 2010-es kormányváltás óta csaknem 5 milliárd eurót ruháztak be német cégek Magyarországon, és 18 új gyárat építettek. Szorgalmazta egyúttal Közép-Európa és Németország együttműködését, amellyel kapcsolatban úgy vélekedett: ha Magyarország nem hibázik, jövőre együtt tud növekedni a német gazdasággal.
Orbán németországi látogatásán feltárta az uniós követelésekkel vagy elvárásokkal szembeni magyar tartózkodás okait. Nem utasít el semmit, de rámutat azokra az okokra, amik miatt nem tartja időszerűnek lépni.
A Handelsblatt-interjúban Orbán Viktor azt is elmondta: az euróövezet jelenlegi gazdasági helyzetében felelőtlenség lenne bevezetni az eurót Magyarországon. Mint mondta: az EU-tagság ugyan kötelez az euró bevezetésére, „de a csatlakozási szerződés aláírásakor az euróövezet még egészen más képet mutatott” mint most, ezért a csatlakozás a valutaunióhoz már nem lehet automatikus kötelezettség. Angela Merkel erre reagálva a sajtótájékoztatón érthetőnek nevezte, hogy Magyarország jelenleg nem foglalkozik az euróövezeti csatlakozás kérdésével. A kancellár kifejtette: az övezeten kívüli uniós tagországok „elemi érdeke” az euró sikere, és a konszolidáció után ismét napirendre kerül az övezet bővítése. Orbán Viktor „soha nem tett ellenvetést” az euró-övezeti reformokkal szemben, hanem „sok sikert kívánt” hozzájuk, „és nekünk csak ez számít” – mondta a kancellár. Orbán Viktor a közös sajtótájékoztatón ehhez hozzátette: Magyarország „nem veti el az eurót”, de csak akkor akarja bevezetni az új fizetőeszközt, amikor ismét „perspektívát kínál”, és az ország felkészült rá.
Üdvözölte a német kancellár, hogy a magyar kormány követi az Európai Bizottság (EB) iránymutatásait az utóbbi időszak vitatott kérdéseiben. Angela Merkel Orbán Viktor miniszterelnökkel folytatott berlini megbeszélését követően elmondta: fontos, hogy a magyar kormány megszívlelte az európai partnerek tanácsait, és változtatott azokon a törvényeken, amelyekkel kapcsolatban kétségek merültek fel. Hasznos volt a nyílt megbeszélés, mert hozzásegített a gazdaságpolitikával, a választójoggal és a sajtópolitikával kapcsolatos folyamatok mozgatórugóinak mélyebb megértéséhez – tette hozzá a kancellár a magyar kormányfővel közösen tartott sajtótájékoztatón.
A kormányfő a német kancellárral közösen tartott sajtótájékoztatón elmondta: a következő kéthárom évben nem lehet nagymértékű gazdasági növekedésre számítani, ezért a következő időszak legnagyobb „szakmai kihívása“ az lesz, hogy miként lehet alacsony növekedés mellett emelni a dolgozó emberek számát. Hangsúlyozta: harminc éve nem volt annyira szilárd az államháztartás helyzete, mint jelenleg, a német–magyar gazdasági kapcsolatok erősségét pedig jellemzi, hogy a 2010-es kormányváltás óta csaknem 5 milliárd eurót ruháztak be német cégek Magyarországon és 18 új gyárat építettek.
A kancellári találkozó után Orbán Viktor „Megújuló Európa” címmel előadást tartott a Kereszténydemokrata Unióhoz (CDU) közel álló Konrad Adenauer Alapítvány székházában. Elmondta: Magyarországon csökken az államadósság és a költségvetési hiány, és „miközben persze a gazdasági növekedés hiánya bennünket is kínoz”, csökken a munkanélküliség, és nő a foglalkoztatottság.
Magyarország „nem szorul a németek pénzére, és mások pénztárcájából mentőcsomagra”, hanem eredményeket tud elérni külső támogatás nélkül is, „ha hagyják” – állapította meg. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért folynak rendkívül intenzív viták Magyarországról, ha „minden ilyen fantasztikus” és „jól megy az országnak” – tette hozzá.
Ennek oka az, hogy a Magyarországról szóló viták valójában „nagyon komoly európai viták”, hiszen a kormány „a nagy kihívások megválaszolására” használja a választóktól kapott „kivételes” kétharmados többséget, a viták így e válaszok körül forognak. Az új magyar alkotmányról szóló diskurzus például nem csupán az alaptörvény szövegéről, paragrafusairól szól, hanem „az európai társadalomfejlődés irányairól”, egyebek mellett arról, hogy miként alakulhat a család szerepe a jövőben – vélekedett a kormányfő a több mint száz fős hallgatóság előtt, amelynek soraiban diplomaták és német politikusok voltak.
A kormány politikájával kapcsolatban hangsúlyozta: Magyarországon a modern nemzet építése kezdődött el. Ennek pillérei az adósságcsökkentés, a versenyképesség növelése, a demográfiai hanyatlás megállítása, és a világban szétszóródott magyarság közösséggé építése.
Orbán Viktor németországi útja előtt a magyarországi magyarellenzéki sajtó arra készítette elő botrányraéhes olvasóit, hogy a német kancellár, Angela Merkel majd jól helyreteszi Orbánt, előkerülnek a kormány és parlamenti többsége által elkövetett demokráciaellenes törvények, az alkotmány vitatott tételei, a médiatörvény, a Magyar Nemzeti Bank függetlensége veszélyeztetettsége, ésatöbbi. A Frankfurter Allgemeine Zeitung(FAZ) (a nemzetközi sajtószolidaritás bizonyságaként) elzengte a magyarországi baloldal várakozását Orbán sarokbaállításáról:„Berlinben azt mondják, hogy a kétségek még nem oszlottak el. Ezért aztán Angela Merkel kancellár a csütörtöki találkozón megismételheti az utóbbi két évben belső, bizalmas megbeszéléseken számos alkalommal kifejtett figyelmeztetést, hogy a kétharmados parlamenti többséggel óvatosan kell bánni, különösen az igazságügyi és a médiapolitika területén, valamint a választójogot illetően – írta a cikk két szerzője. –Berlinben aggódnak a magyarországi gazdasági helyzet miatt” – tették hozzá a FAZ szerzői, kifejtve, hogy a várakozások szerint Angela Merkel a találkozón érdeklődik majd az államháztartási konszolidáció és az IMF-fel folytatott tárgyalások iránt. A kancellár „bíráló megjegyzést is tehet” arról, hogy a német befektetőket „elbizonytalanítják” Magyarországon. Hozzátették: az IMF/EU-hitellel kapcsolatban „Orbán tárgyalási stratégiája homályos”.
A magyar miniszterelnök a Handelsblatt című német üzleti lapnak adott interjúban kifejtette: Európának igazi megújulásra van szüksége. Nem elég néhány évig takarékoskodni, és utána mindent folytatni úgy, ahogyan a válság előtt. Az Európában megszokott jóléti államnak „már nincs jövője” – mondta, hozzátéve hogy a jóléti alapúról munkaalapú berendezkedésre kell váltani. Közép- és Kelet-Európában ez „viszonylag könnyen” megoldható, mert „nálunk soha nem volt igazán német jellegű jóléti állam”, ezért az államot nem is kell ugyanolyan mértékben átszervezni – fejtette ki. Nyugat- és Dél-Európában viszont előbb-utóbb napirendre kerül a demokrácia politikai vezetésének kérdése. „A demokrácia szenvedélyes híve vagyok, de legyen szabad feltenni a kérdést, hogy vajon korszerűek-e még a demokratikus rendszerek vezetési struktúrái. A jelenlegi demokratikus rendszerek beépített problémája a vezetés gyengesége, és ezt nem szabad tabunak nyilvánítani. Egy elnöki rendszer valószínűleg alkalmasabb nehéz reformok végrehajtására, mint egy parlamentáris rendszer” – mondta Orbán Viktor. Szerinte Magyarországnak „ipari gyártóbázisnak, nem pedig szolgáltató központnak” kell lennie. A szolgáltató szektor „fontos, de nem építhetjük fel rá a jövőnket” – hangsúlyozta. Az energiaellátással kapcsolatban a geotermikus energia szerepét emelte ki, és hogy meg kell szabadítani az országot az orosz földgáztól való függőségtől. Az IMF/EU-hitellel kapcsolatban azt mondta, Magyarországnak azért van szüksége a hitelre, „mert az egész világ azt gondolja, hogy szükségünk van rá”. Ugyanakkor egy IMF-hitelkeret révén csökkenhetnek az államháztartás jelenleg túlságosan nagy finanszírozási költségei – fűzte hozzá, hangsúlyozva, hogy a hitel összege „egyáltalán nem olyan fontos nekünk”, mert csupán elővigyázatossági hitelről van szó.
A miniszterelnök németországi szereplése nem a kérdőre vont kisdiáké volt, mint azt egyesek elképzelték, hanem egy nagy multú nép országának javára elszántan küzdő vezetője adott tájékoztatást kormánya két évi működésének eredményeiről, és azok alapjain álló gazdasági saját talpra állásról. Tudomásul adta, hogy Magyarország alapvető érdekeinek fenntartásával fogadja és kezeli az uniós kapcsolatokat.
A politikai stílusát érintő kérdésekkel kapcsolatban egyebek között megjegyezte: hozzátartozik a munkájához, hogy nem fut el a konfliktusok elől. A német kancellárról pedig ezt mondta: „ha van ember a Földön, akit nem szeretnék ellenfélnek, akkor az Angela Merkel. Ezért különösen örülök, hogy a kapcsolataink barátiak”.
Orbán Viktor németországi szereplése diplomáciai mestermunka volt.
*
A 22 évvel ezelőtt elmulasztott rendszerváltás végre folyamatba tett megvalósítása ma sokkal nehezebb körülmények között indult el. A privatizáció folyamán magánkézre került állami vagyon sorsa tulajdonjogilag már nem vitatható. A 45 éven át tulajdon, élet és jog ellen elkövetett bűncselekmények megtorlása és jóvátétele már mennyiségi tömege miatt, de peresíthetetlensége miatt sem valósítható meg. A köztisztviselői kar – beleértve az igazságszolgáltatást is – nagyrészt érintetlen maradt az Antall-kormány idején, ami személyi változás mégis történt, azt a Horn- és a Medgyessy-kormány „eltisztogatta”. A szocialista-liberalista televény – jobb későn mint soha – felszámolási kísérlete ugyanennek a helyzetnek az akadályaiba ütközik; az alkotmánybírósági ellenállásba. Az igazságszolgáltatás felső szervezetében végrehajtott rendszerváltoztató intézkedések miatt európai uniós szervekhez fordulnak panasszal a baloldalt konzerválók, ahol meghallgatásra találnak.
A hazai baloldal mindent elkövet annak érdekében, hogy a nemzeti kormány belebukjon rendszerváltoztató programjába. Belpolitikai téren sikertelenek a program megakadályozása terén, külföldi erők bevonásán fáradoznak. Nem átallják támogatni az ország érdekeivel ütköző pénzügyi törekvéseket, többek között igyekeznek elérni az Alaptörvény azon tételének külföldi megtámadását, ami korlátozza az állami költekezést. Az IMF Magyarország iránt tanúsított intézkedéseiből érzékelhető, hogy nyugaton (USA, EU, IMF) nem akarnak belenyugodni, hogy a magyar állam nem akar az említett szervezetektől gazdaságilag és pénzügyileg függő helyzetbe kerülni. A rendszerváltás nagy áldozatot kíván a magyar néptől, egyidőben kell kitermelni az adósságtól megszabadulás, és a gazdaságfejlesztés költségeit. Ehhez kell türelem és megértés az országban.
------------------------------
Csapó Endre:
Ünnep és üzenet
(Megjelent a Magyar Élet 2012. november 1-i számában)
Nemzeti ünnepeinknek az illő megemlékezésen kívül mindmáig időszerű jelentősége van. Egyszer talán, a távoli jövőben, amikor már nem a feszült küzdelem érzései szorítják a honfiúi kebleket, a hálás utókor megemlékezése lesz az ünnep egyetlen célja, ma még fontos üzetete van a három magyar nemzeti ünnepnek.
Szent István ünnepe emlékeztet minket arra, hogy amikor Európa a népvándorlások hosszú és rendezetlen évszázadai után keresztény királyságok rendjébe szerveződött, akkor a mi őseinknek ebben a kontinentális vállalkozásban, Európa megalapításában nagy része volt. Onnét indult ki, kapott lendületet, és lett a mai világ civilizációjának, tudományának, alkotókészségének kontinense. Ennek mai üzenete: a történelemformáló magyar nemzet nem tűrheti Európa parvenü hatalmainak basáskodását.
Március 15-ike arra emlékeztet minket, hogy az európai szellemi áramlatokkal együtt akarunk emelkedni akkor is, ha nehéz évszázadok pusztítása nyomán megfogyva bár, de törve nem, rácsatlakozunk a világszabadság áramlatára azzal a komor figyelmeztetéssel, hogy első a haza szabadsága és felvirágoztatása. Ezt a napot Ausztráliában, azAusztráliai Magyar Szövetség határozata (1954) alapján „Magyar Szabadság Ünnepe” néven jegyezzük. Ennek mai üzenete: Kötődhetünk bár a hatalmi képletben valamely birodalomhoz, nemzeti létünket nem engedjük beoldódni.
Október 23-ika az 1956-os magyar szabadságharc ünnepe. Ausztráliában magyar nemzeti ünnepnek nyilvánítottuk október 23-át 1957-ben, az első évfordulón. Magyarországon 1989-ben vált állami ünneppé. Az idei év első napján életbelépett Alaptörvényben: „Október 23-a, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napja.” Emlékeztet ez a nap arra, hogy a filozófiai idealizmus rangjára emelt kommunizmus Magyarországon termelte ki – a szovjetmegszállta országok között – a legmélyebbre ható bolsevista terroruralmat, ami már az eszme elkötelezettjei számára is tűrhetetlen volt. A hatalom bízott az ÁVH terrorgépezetében és a szovjet haderejében. Lövetett a Rádiónál összegyűltekre, ezt már nem tűrhette a magyar nép. Ennek mai üzenete: Néhány százalék népellenes, nemzetellenes fanatikus képes külső erők támogatásával megszerezni minden hatalmat egy ország társadalmi rendjének megbontására.
Magyarország polgárosodása időszakában kialakult az a kettősség, amely egy részében nem jött létre a nemzet egészével való azonosulás, és a gyorsan kifejlődő kapitalizmus éppen ezt a réteget tette a gazdasági pálya élére. Egy – szerencsére – elvetélt kísérlet (1919) után, amikor a második világháború a kommunizmusba taszította az országot, a nemzetellenes réteg azonnal a megszálló nagyhatalom szolgálatába állt. Azok akik korábban a tőkés rendszer szerencsésebbjeiként a liberalista, kozmopolita eszmék érvényesülésével igyekeztek politikai hatalomra jutni Magyarországon, a kommunizmusban találták meg azt az eszmerendszert, amelynek szenvedélyes követőiként arra szánták el magukat, hogy hazánkban hozzák létre a példás kommunista államot, Lenin tanítása alapján, vagyis a terror által. Buzgó eszmehűséggel kiirtották a nemzeti tudatot ápoló magyar felső- és középosztályt, szótáruk szerint a burzsoáziát.
Ez a labanc réteg a kommunizmus tana szerint elvette a vagyont az ország népétől, mindent „államosított”, ami gyakorlatilag az állami vagyon és gazdálkodás birtokosaivá tette őket. A Szovjetunió uradalmi intézőiként adták le a termést, Moszkvában már csak az volt a gond, hogy személy szerint megtalálják a legalkalmasabbakat. Rákosival az élen bőven találtak olyanokat Magyarországon, akikben gyűlölet égett minden iránt, ami magyar.
Ez a réteg bukott meg a forradalomban, aminek az árján olyan rutinnal lavíroztak a számukra veszélyes 13 napon át a szovjet felszabadításukig, hogy szinte veszteség nélkül átvészelték a forradalmat. Berendezkedtek végleges országlásra. A rá következő 33 évben alkalmazkodtak, csiszolódtak, az ország politikai, gazdasági elitjévé váltak, mialatt az ország népe is alkalmazkozott, többé-kevésbé beletörődött abba, amiben már nem remélt változást.
Ez a réteg uralta a kapitalizmusba átváltó manőverezést, immár a nyugati kapitalizmus szolgálatában, annak kiszolgálásával, aminek fejében az új birodalommal megfelezhették a magyar állami vagyont. Ezért nemzetközi támogatást kapnak kormányra jutásuk, hatalomban maradásuk részére. Így jutottunk el 2010-ig, amikor a magyar választók azt mondták: ebből elég legyen. Ma, a nemzeti kormány idejének ötnyolcada után, az idei szabadságharcos évfordulón, a polgári kezdeményezésre megtartott békemeneten is megmutatkozott, hogy a kormány nem veszítette el népszerűségét, annak ellenére sem, hogy a társadalom általános jóléte stagnál. Viszont látják az emberek az erőfeszítést a jobbulásért, az elszánt védekezést a nemzet tönketételére törekvők ellenében.
Erre a történelmi kettősségre, a magyar–ellenmagyar belpolitikai állapotra, és az 1945 óta folyamatosan fennálló külhatalmi beavatkozásra számos utalás hangzott el az ország vezető politikusai részéről a szabadságharc idei ünnepi megemlékezésein.
„Ötvenhat a legigazibb élő ünnepünk, az az esemény, amelyből a mai Magyarország és mai politikai rendszerünk gyökerezik” – mondta Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke a forradalom évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen Szentesen. A politikus méltatta a „sztálinista diktatúra” elleni 1956-os, széles körű társadalmi összefogást, és párhuzamot vont a forradalom, a rendszerváltás és a „posztkádári szocialisták” tevékenységét elutasító 2010-es választások között. „Érdekes, hogy mindhárom esetben ugyanazt a politikai csoportosulást utasította el egységesen a magyar nemzet” – hozzátéve: „az nem lehet, hogy nem tudjuk kivetni a nemzet testéből azt az elitet, amelyik állandóan ellene fordul”. „S bár 2010 óta a posztkádári korszak végleg lezárult, 1956 még mindig itt kísért, hiszen az MSZP továbbra is a magyar politikai élet szereplője” – mondta Kósa Lajos. „Ezt a korszakot akkor tudjuk lezárni, ha a politikai térből eltűnik a forradalmat leverő párt utóda” – mondta az alelnök.
Rogán Antal V. kerületi polgármester, a Fidesz országgyűlési frakciójának vezetője szerint ma is harcolnunk kell a szabadságunkért, habár egészen másféle harcot kell vívnunk, mint ’56-os elődeinknek. Szabadságunkat ma nem erőszak, nem katonák veszélyeztetik, hanem a pénzügyi kiszolgáltatottság, a gazdasági fenyegetettség, vagyis a válság, amelynek legfőbb előidézője a gátlástalan individualizmus. Rogán úgy látja, ez a szellem tette tönkre „a jobb sorsa érdemes pénzügyi rendszert, ez adósította el Európa országait, hajszolta adósrabszolgaságba” az európai népeket és köztük a magyarokat. Rogán kiemelte: a magyar nemzet érdeke a megmaradás ma is, amikor az ismét nemzetközivé vált világ „tartóoszlopai jobban recsegnek-ropognak, mint akár 56 évvel ezelőtt”. Hozzátette, a megmaradáshoz az kell, hogy kiálljunk a saját érdekeink mellett, s ebben nem a politikai táborokhoz való tartozás számít. Közölte, ahogy ’56-ban sem kaptunk segítséget sem Amerikától, sem Európától, úgy ma sem kapunk. Európa ma sem mer szembenézni a válság igazi okaival, ezért nem érti meg erőfeszítéseinket – jelentette ki Rogán.
A hiteltárgyalásokért felelős tárca nélküli miniszter, Varga Mihály az 56-os forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján, a budapesti Széna téren tartott megemlékezésen szólt arról is, a mostani ünnep nem csak a múltról szól, hanem a jelenről, a ma élők áldozatairól, és a jövőről. Úgy fogalmazott, ma „ismét idegen erők szorításába kerültünk, ismét távoli érdek hozta fejünkre a bajt.” Szavai szerint, bár most „külföldi katonák csizmája nem tapos hazai földön, mégis megbéklyózták országunkat”.
Csizmadia László, a Civil Összefogás Fóruma szóvivője és alapítója a sajtótájékoztatón azt mondta: ahogy januárban, ma ismét békés vonulásra készülnek a résztvevők, ahol politikai szónoklat nem fog elhangozni. Csizmadia szerint az október 23-ai rendezvény azt üzeni a világnak és pénzhatalmaknak, hogy a magyar nép nem tűri az adósrabszolgaságot, ahogy korábban sem tűrte. Közölte, a békemenet demonstrálja azt is: továbbra is megvédik Orbán Viktor miniszterelnököt, és kiállnak mellette; az IMF-nek pedig azt üzenik, ne pártpolitizáljon. Hozzátette, baráti jobbot nyújtanak minden segítőkész szervezetnek, azonban pénzügyi manőverekkel nem hagyják leváltani a kormányt.
Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár szerint a kormány a bankokkal, az energiaszektorral finanszíroztatja meg a hiánycsökkentést; a három százalékos hiánycél megvalósul és az ország kikerül a túlzottdeficit-eljárás alól. A kormány döntése egyértelmű, a terheket döntő mértékben a bankszektornak, a közüzemi szektornak, az energiaszektornak, és adott esetben az online-szerencsejáték szektornak kell viselnie – jelentette ki.
Fricz Tamás szerint ha nem akarjuk, hogy egy szűk érdekkör mondja meg számunkra, hogy hogyan éljünk, akkor cselekedni kell, ezért van jelentősége a békemenetnek, amely januárban megmentette az Orbán-kormányt. A politológus a Hír TV Péntek8 című műsorában azt mondta: a magyar kormány legnagyobb bűne az unió és a globális körök előtt az, hogy határozottan képviseli a nemzeti szuverenitás értékeit.
Orbán Viktor is szóvátette kormánya álláspontját és szándékait az ország belső dolgaiba való külföldi beavatkozás tárgyában, ami olvasható a miniszterelnök itt közölt beszédében.
------------------------------
Csapó Endre:
Az áldozatnak soha nem lehet igaza
(Megjelent a Magyar Élet 2012. november 8-i számában)
Az itt következő, mai témánkhoz kapcsolódó, három bekezdést a Magyar Életben 2004-ben megjelent beszámolóinkból idézzük:
1. Szlovákia mindent meg akar tartani, amit Trianon és Párizs-47 adott neki, helyesebben Csehszlovákiának, és legfőképpen a Benes-dekrétumokat, amelyek a felvidéki magyarokat megfosztották jogaiktól és minden vagyonuktól. Ez nekik életbevágóan fontos, ma minden ami Szlovákiában történik, ekörül bűzlik. Ugyanakkor mindent elkövettek annak érdekében, hogy bekerüljenek az Európai Unióba.
2. Szlovákia tehát bekerült az unióba, bevitte magával a Benesi jogrendet, az államnemzet-alkotmányt, a magyarok másodrendűségét és a gyűlöletet minden iránt, ami a magyarokkal kapcsolatos. Bevitt azonkívül egy felkészületlenségi szintet, ami irányadó lesz a jövőben csatlakozókra is. Mire Románia belépési ideje elérkezik, már nem lesz kifogás a homogén nemzetállamszemlélet, és jó ha nem nevezik majd terroristáknak azokat, akik autonómiát követelnek.
3. A „föld-ügy” kavarog egyre vészterhesebb kudarcokkal és következményekkel. Amikor Szlovákiát 1993-ban felvették az Európa Tanácsba, a parlamenti közgyűlés kötelezte a szlovák államot, hogy szüntesse meg a benesi dekrétumok következményeit. A benesi dekrétum azon bűncselekmények egyike, amely a mai napig is fennálló kettős ítélkezés gyümölcse: a győztesek bűneiért is a vesztesek vezekelnek mindvégig. Nincs perújrafelvétel, nincs jóvátétel. A magyarokat kollektívan fosztották meg állampolgárságuktól a Magyarországból hadizsákmányul kapott területeken a 33/1945. számú, augusztus 2-án kelt benesi dekrétum alapján. Mint nem kívánatos idegent – akit az állam nem védelmez, hiszen nem állampolgár –, mint ellenséget lehetett kezelni a magyarokat, akikre kiutasítás, teljes vagyonelkobzás várt. Erre kellett volna most valamilyen szépségtapaszt ragasztani, ha nem is a hatálytalanítással – hiszen az a kollektív büntetés megbélyegzése lenne, vagyis a bűn beismerése – de legalább némely földek visszaadásával. No nem is a régi tulajdonosoknak, csak a községeknek.
Mai hír:
– Kérdéssel fordul az Európai Bizottsághoz három magyar európai parlamenti képviselő a második világháború után hozott csehszlovák elnöki rendeletek, az úgynevezett Benes-dekrétumok ügyében – tudatta október 26-án a magyar néppárti delegáció. A képviselők megdöbbentőnek és érthetetlennek nevezik, hogy miként szeretne a Bizottság „több Európát, míg közvetve az EU-ban súlyos faji szegregációs, a nürnbergi törvények logikáját idéző jogszabályok vannak mind a mai napig hatályban”. A bizottságnak írt levélben Bagó Zoltán, a Fidesz, valamint Mészáros Alajos, a szlovákiai Magyar Közösség Pártja képviselője, továbbá Tőkés László azt kérdezi a testülettől: mikor kötelezi arra Szlovákiát, hogy a diszkriminatív rendeleteket távolítsa el jogrendjéből.
Kiemelten felhívták a figyelmet az 1945-ben, a hadiállapot bosszúálló időszakában, a főhatalmat gyakorló Edvard Benes által kiadott úgynevezett elnöki rendeletek (dekrétumok) egyikére, a hírhedt 33-as számúra, amely az ország területén akkor élt németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítette. Megfosztotta őket állampolgárságuktól, ezáltal nyugdíjuktól és más állami járadékaiktól, lehetővé tette az állami alkalmazásban állók elbocsátását, a magyar nyelvhasználat betiltását, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyarok bankbetéteinek befagyasztását, földjeik elkobzását, majd munkatáborba hurcolásukat, erőszakos kitelepítésüket.
Mindszenty József hercegprímás 1946. október 26-án levelet inzézett „A Magyar Királyság-püspökeinek, az Apostoli Székkel egységben lévő tisztelendő püspököknek!”, amiben feltárta a Felvidékről elűzött magyarok szomorú történetét. Ebben tudatja, hogy:
„Csehszlovákia sajnálatos gyűlölettel fordul Magyarország felé. Meg nem elégedvén azzal, hogy azon területekből, amelyeket az 1919-es béke neki ítélt, azokat is visszafoglalja, ahol magyarok laknak – ezt a 700 ezer magyart most a saját területéről el kívánja űzni. Szándékát olyan eszközökkel éri el, amilyeneket az embereknek természettől kijáró joga elutasít, és mind ez idáig a keresztény népek között nem alkalmaztak. Mert mit is tesznek? A magyarokat előbb megfosztották jogaiktól, bezárták összes iskolájukat, megtagadták tőlük bérüket és nyugdíjukat. ... Csehszlovákiából, megfélemlítéssel kényszerítettek magyarokat a mai Csehszlovákiában, hogyha írásban magukat szlováknak nyilvánítják, abban az esetben földjükön maradhatnak. Így a félelemtől hajtva 200 ezren vallották magukat szlováknak, másik 200 ezer magyart azonnal el akarnak üldözni földjükről a fent említett szerződés alapján, elüldözni arról a földről, ahol nemcsak ők maguk születtek, hanem ahol már őseik is ezer éve éltek. A csehszlovák kormány ezt a szándékát meg akarta erősíttetni a párizsi tárgyalásokon. Kérésének – dicséret legyen Istennek – a nemzetek nem tettek eleget, és új kétoldalú tárgyalásokat ajánlottak a magyar és a csehszlovák kormánynak. ... Most lássátok, hogyan akarják a csehszlovákok kijátszani a nemzetközi konferencia igazságos ítéletét és döntését. Azt mondják ugyanis, hogy mégis ki fognak telepíteni 200 ezer magyart – ha nem nemzetközi határozattal, akkor a magyar kormánnyal a háború végén megfélemlítéssel megkötött egyezmény alapján. De ha igazságtalan és erkölcstelen a kitelepítés az első formában, akkor ugyanilyen a második formában is, mivel az egyezményt a magyarok akarata ellenére csikarták ki.”
Mindszenty bíboros hivatkozott ebben a levelében Truman elnöknek az ENSZ 1946. október 24-i ülésén elmondott beszédében elhangzott kijelentésére: „Nem lehet igazi, tartós béke, ha a békét nem úgy kötötték, hogy igazságot szolgáltasson mindenkinek. Igazságot a kis és a nagy nemzeteknek és igazságot minden egyes egyénnek.”
A bíboros bizonyára úgy gondolta, hogy most szaván fogja a világrendező nagyhatalmak egyikét. Persze Churchill is, Sztalin is mondott szép elveket, tele lenne a padlás velük. A valóság nem igazodott a nagy emberek nagy szavaihoz, hanem a nagy emberek igazodnak azóta is folyamatosan ahhoz a valósághoz, hogy a győztesé minden, a zsákmány is meg a jog is, meg az igazság is. A Európa elleni két világháború megrengette a Földet, az egész emberi világot eltérítette addigi pályájáról, új világhatalmi konstelláció jött létre, aminek létrehozó bűncselekményei elszámolhatatlanok mindörökre. Európa színterén – azon felül, hogy Európa egésze, összes államaival együtt szomorú hanyatlás állapotába jutott –, országok és népek két osztályba soroltattak: győztesekre és vesztesekre.
A háborúhoz legkevesebb két fél kell. Az első felvonás olyan fölállással kezdődött, amibe minden érdekeltet bevontak az Entente-hatalmak Német-ország és Ausztria-Magyarország (és Törökország) ellen. Az érdekeltek között volt tucatnyi olyan nép, amelyek nem éltek saját állami keretben, ami önmagában robbanásveszélyes állapot volt a nemzetállami függetlenséget valló nacionalista fellelkesülés idején. Lehetett volna békés úton is kielégíteni ennek a történelmi fejlődésnek az igényeit, de a világot nem a bölcsesség igazgatja. Nagybritannia a világ ura volt, Franciaországban is feszült az ambíció, Európa rendező hatalmaként akart társulni a szigetország mellé világrendezői minőségben. Mindkettőt Németország feltörekvő ipara és kereskedelme veszélyeztette. Az Entente a háborús megoldást választotta. Zseniális húzással a nacionalista törekvéseket pártfogásba vették, szövetségesekké fogadták a leendő államok nemzeti mozgalmait. Minden körülöttünk élő nép és ország állhatott vagy átállhatott a győztes oldalra, csak a magyar és a német nem tehette. Az osztrákok is megtehették annak jutalmául, hogy nem egyesülnek németországi testvéreikkel. Az Entente Magyarország területéből elégítette ki a szláv és román (kétes) szövetséget, de még Ausztria is kapott belőle. Buta beszéd, hogy a rossz oldalra álltunk. Nekünk nem adatott meg a választás lehetősége.
Szlovákia különleges eset. ők is független nemzetállamról ábrándoztak, de az ügyes csehek rokoni alapon bevették őket, hogy nagyobb legyen a megálmodott állam. Amikor a németek feloszlatták Csehszlovákiát, a csehek nem védekeztek, a szlovákok azonnal jelentkeztek önálló állami igénnyel, felajánlva szolgálatukat, azonosultak a német törekvésekkel. Ennyit ért a német terjeszkedés elé épített szláv gát. A cseh ipar azonnal beállt a német haditermelés szolgálatára, a szlovákok is, de ők önként katonai segítséget is adtak. Készséggel, és nagyobb arányban, mint a húzódozó, taktikázó magyarok. Náluk szóba sem jött a háborúból való kilépés keresése a nyugati hatalmaknál, (mint a magyarok tették azt, ismételt elutasítást szenvedve), de mit tesz Benes zsenialitása, a szlovákok a győztes oldalon, csehszlovákként visszakapták a magyarlakta területeket.
Az Európai Bizottsághoz forduló, fent már említett három derék magyar európai parlamenti képviselő levelében ismerteti, hogy a pozsonyi parlament 2007-ben határozatot fogadott el arról, hogy a Benes-dekrétumok a szlovák jogrend megkérdőjelezhetetlen részét képezik. Ezzel, a magyar képviselők szerint, Szlovákia „megváltoztathatatlannak és sérthetetlennek fogad el egy olyan jogszabálycsomagot, amely hemzseg a kollektív bűnösség és a faji megkülönböztetés elvét érvényesítő rendelkezésektől”. Jellemző, hogy a pozsonyi parlamentben minden etnikailag szlovák képviselő megszavazta a dekrétumok megerősítését, csak a magyar politikusok szavaztak ellene. Sólyom László akkori magyar államfő szerint a döntés elfogadhatatlan, és jelentősen terheli a magyar–szlovák kapcsolatokat.
Bagó Zoltán, Mészáros Alajos és Tőkés László szerint éppen a 2007-es pozsonyi parlamenti határozat miatt nem elfogadható sem Szlovákia, sem az Európai Bizottság azon véleménye, hogy ezek csupán történelmi dokumentumok, hiszen a levél írói szerint egyértelmű, hogy egy jogállam élő jogforrását a hatályos joganyag testesíti meg, márpedig jelen esetben Szlovákia nem a történelmi dokumentumok közé, hanem az élő jogrendszerének részévé tette a régi diszkriminatív szabályokat. A képviselők úgy ítélik meg, hogy ezzel a jogi aktussal Pozsony átlépte és megsértette mind a visszaható hatály tilalmának, mind a jogbiztonság követelményének az elvét. Ezért azzal a kérdéssel fordulnak az Európai Bizottsághoz, hogy meddig kívánja ezt a jogsértést tolerálni, illetve mikor kötelezi végre Szlovákiát arra, hogy távolítsa el jogrendjéből a 20 diszkriminatív Benes-dekrétumot, amelyeket 2007-ben még meg is erősített.
Nem szabad elfelejteni: amikor az igazság érvényesülését keressük valamely nemzetközi politikai fórumon, hogy magunkat ámítjuk, amikor eredményre számítunk. A mai európai politika a pártokrácia alapján áll, és természetesen a demokrácia azon gyakorlati mechanizmusán, ami szerint minden kérdésben, így az igazság elbírálása kérdésében is, a többségi szavazat dönt. A jelenleg uralkodó világrend a múlt század két világháborújában érlelődött, és azok szellemében legitimálódott és konzerválódott. A győzelemben részes két fő ideológia a marxizmus és a liberalizmus rendezkedett be hosszú távra. Mindkettő a nemzetköziség politikai és gazdasági megvalósításának ideológiai táborozása, közös megjelöléssel: baloldali.
E meghatározás szerinti baloldal természetrajzához tartozik, hogy – mint láttuk a háború végeztével is – megsemmisítő győzelme minden cselekedetét szükségesnek, erkölcsösnek és igazságosnak nyilvánítja, a vesztes fél bármely cselekedete pedig elítélendő, továbbiakban puszta léte is veszélyezteti a demokráciát. Amerika és Nyugat-Európa országai ma ennek a képletnek a keretében rendezett, pártokra alapított hatalmi rendszerben él, amelyben természetes állapot, hogy a mindenkori kormányzó pártok és ellenzékei ugyanennek az ideológiai táborozásnak a tartozékai. Az Európai Unió ennek a pártokráciának a létesítménye, ahol egy nemzeti kormány képviselete idegen környezetet talál.
A Benes-dekrétumok a baloldal diadalmas világrendezői küzdelmeinek, a drezdai–hiroshimai–nagaszaki bombázások elvi azonosságának sorába csoportosulnak, amennyiben a szükségesnek és a helyesnek ítélt intézkedések osztályába tartoznak. Ami szükséges, az erkölcsileg is helyénvaló. Amikor az áldozat a győztesektől kéri a rajta elkövetett bűnök legalitásának érvénytelenítését, olyan erkölcsi színvonalra emelkedést remél bántalmazóitól, amire felemelkedni csak teljes lényegének megtagadásával lenne képes.
Tudomásul kell venni, hogy ebben a közegben kell megtartani a nemzetet és országát, és elhárítani a nemzetközi áfium külső és belső támadásait. Mindemellett derék munka, amit a nemzeti érzésű EU-képviselőink végeznek, emlékeztetve a magyarokat is, meg az elkövetőket is arra, hogy az atombombás elnöknek igaza van: „Nem lehet igazi, tartós béke, ha a békét nem úgy kötötték, hogy igazságot szolgáltasson mindenkinek. Igazságot a kis és a nagy nemzeteknek, és igazságot minden egyes egyénnek.”
------------------------------
/Forrás: a szerző 2012.12.22-i küldése/*B.Kiss-Tóth László
