Az ifjúság égető kérdéseihez az idős ember vagy akkor szólhat hozzá.ha
nagyon pontosan visszaemlékszik saját ifjúságára, vagy akkor, ha az
ifjúsággal ma is közvetlen kapcsolata van .Ám arról az ifjúságról, melyre saját régebbi lényünk szemüvegén át emlékszünk vissza, nem lehet valós képünk, de nem szolgálhat a régi, eltűnt ifjúság összehasonlítási alapul azért sem, mert más viszonyok között, más körülmények hatása alatt élt és alakult át felnőtté. De egy dolog az az akkori és a mostani ifjúságban és minden ifjúságban feltétlenül közös:a generációs ellentét, a különbség a fiatalok és az idősebbek felfogása , nézetei között.Minél gyorsabb az idők változása, annál mélyebb az ellentét a szülők és a gyermekek között. Ez az ellentét már Szókratész idején is nagy volt, mert a görög kultúra és történeti fejlődés az időszámításunk előtti negyedik században felgyorsult.
A középkor tespedő századaiban nyilván csekélyebb lehetett, a XIX. század végén azonban megint nekilendült a fejlődés és minden téren komoly változások következtek be. Különösen megnőtt az iram, az egymást követő generációk felfogásbeli különbsége úgyszintén, e század elején. A látszatnyugalomban élt idősebbek és az első világháború viharába került ifjak ellentéte már hatalmas változásokban robbant. Később, a két világháború között, amikor legalábbis nálunk- a haladás szinte megállt, ifjúságunknak inkább csak létproblémái voltak.Utolsó évtizedeinkben ismét olyan mértékben változott a világ, hogy az ellentétek rendkívüli módon kiéleződtek. Nem magyar probléma ez. Világjelenség.
A nyugati ifjúság hippiséggel, beattel, majd kábítószerrel, bűnözéssel, anarchiával juttatta kifejezésre a generációs ellentétek szülte elégedetlenségét, megvetését és haragját a felnőttek ellen, a mi ifjúságunk szűkebb keretek között, csendesebb módokon: részben visszafojtott elégedetlenségérzés szülte modortalansággal, részben cinikus, nemtörődöm magatartással, torzonborz szőrzettel, különös, vad megjelenéssel, mindenképpen a régi és új ideálok tüntető megvetésével, az élet külső és valójában olcsó örömeinek hajhászásával. Az ifjúság alapállása egy kissé mindig is ilyenforma volt: milyen jogon kényszerítik ránk a felnőttek akaratukat, milyen jogon rendelkeznek velünk, születésünkbe nem volt beleszólásunk, életünkért nem vagyunk felelősek, mit akarnak tőlünk, milyen alapon nevelnek és irányítanak bennünket, a mi beleszólásunk nélkül! Hiszen, éppen ők azok, akik alaposan elrontottak mindent, amihez hozzányúltak, és még ha alkottak is jót, azt ügyetlenül, rosszul csinálták, tele hibával és tévedéssel. Mit akarnak hát?
Igazán közvetlen kapcsolata az ifjúsággal talán csak a pedagógusnak van. Vagy inkább lehetne. Valójában a tanárok és tanítók azok, akik az ifjúság legkülönbözőbb rétegeivel legközvetlenebbül érintkeznek. Nem tudom azonban, hogy a régi tanár-tanító diák kapcsolatból mennyi maradt meg ma, és mennyire ismerhető meg a mai nagyon kötött és meghatározott oktatási rendben a tanuló személyisége. Gyakran látjuk sajnos, hogy maga a szülő is alig ismeri gyermekét, mert az élet rohanásában kevés olyan pillanatot talál, amikor közel jut hozzá. A tanár ugyanebben a kötött és nagyon szabályozott rohanásban vajon megismerheti-e alaposan tanítványát?
Nekem, néha van alkalmam fiatalok egy-egy csoportjával beszélgetni. Ennyi az egész.Ilyen kapcsolat alapján nyilatkozzam az ifjúság problémáiról? Igazán nem érzem magam illetékesnek.Sajnos, sokak illetékességében is kételkednem kell.
Mégis, elmondom, amit gondolok.
Először is heves belső tiltakozást érzek minden általánosító fogalommal szemben. A németek. A cigányok. az értelmiség. A származásuk miatt hátrányos helyzetűek. Az ifjúság. A Zsidók.
Nagyon sokrétű csoportról van szó.
Gyermekkórust hallgatok, fiatalokat látok kitűnően muzsikálni, vetélkedőkön óriási tudású és bámulatosan intelligens fiatal lányokat és fiúkat hallok, ígéretes matematikusokról, pompás rajzkészségű gyermekekről van tudomásom, akik külföldi díjakat nyernek, koncerten találkozom kiváló ifjú muzsikusokkal és ismerem barátaim komoly és szorgalmas gyermekeit.
Az ifjúságnak, mint minden kor ifjúságának van ma is egy jelentékeny rétege, mely kiváló, komoly, tehetséges, szorgalmas, amelyre építeni lehet, és amelyre majdan az ország jövőjét is nyugodtan rá lehet bízni. Bizonyos vagyok abban, hogy ilyen réteg szakközépiskolákban, ipari tanulók között, főiskolákon, egyéb egyetemeken, sőt már az általános iskolákban is megtalálható. Csak éppen abban nem vagyok biztos, hogy valóban e törekvő, tehetséges és komoly ifjak lesznek azok, akik majd vezető állásokban jövőnket építik.
Ez egy alapvetően fontos kérdés, melyre vissza kell térni.
