2011. november 09., 06:05
A bal- és a jobboldal egyaránt elfeledte az úgynevezett népi írókat, Kovács Imrét, Féja Gézát, Veres Pétert, Szabó Zoltánt, Illyés Gyulát és társaikat, akik szociográfiák, cikkek sorozatában szembesítették az "úri Magyarországot", a "keresztény-nemzeti középosztályt" a magára hagyott szegényparasztság és agrárproletariátus sorsával. Ez a világnézeti tekintetben rendkívül heterogén szellemi közösség az 1930-as évek első felében alakult ki, és tagjait egyetlen dolog fűzte össze: az 1918-19-es forradalmi időszak után végleg magára hagyott szegényparasztság és földmunkásság szociális, kulturális és politikai felemelésének, egyenjogúsításának a szándéka. A szélsőjobboldali irányba tolódó Erdélyi Józseftől a mindvégig demokrata Kovács Imrén és Szabó Zoltánon keresztül a szocialista kísérletekkel különböző mértékben rokonszenvező Veres Péterig, Erdei Ferencig, Illyésig és Darvas Józsefig ez a következetes felszabadító-emancipációs törekvés jellemezte a kör tagjait.
A népi írók nem rendelkeztek önálló programmal, de néhány közös jellemző vonást fel tudunk vázolni. Valamennyien egyetértettek a következőkben: olyan demokrácia megteremtése, amelyik a lakosság legnagyobb részét kitevő parasztságra épül (tehát nem a klasszikus liberális demokrácia), a nyugati kapitalizmus és a szovjet típusú államszocializmus között egy "harmadik út" keresése, amelyik megtartja az egyensúlyt az egyéni szabadság és a kollektív jogok között, gazdasági téren a kollektív formákkal való kísérletezés ösztönzése (szövetkezetek), végül kulturális téren a népből jött tehetségek kinevelése. Egy népi gyökerű középosztállyal kívánták leváltani a hagyományos vezető "osztályokat" (arisztokrácia, "keresztény-nemzeti" középosztály, nagypolgárság). Mindeközben felhívták a figyelmet a korabeli magyar paraszti társadalom "betegségeire" (pl. az egyke terjedése, szekták megjelenése), amelyek a vidék nyomorából és a szociális elégedetlenségből táplálkoztak. A népi írók számára a skandináv országok jelentették a demokratizálódás követendő útját (különösen Dánia, amelynek szövetkezeti rendszere példaértékű volt).
Történelmi érdemük volt, hogy egyáltalán bemutatták a '30-as évek vidéki Magyarországának szociális és kulturális állapotait. Budapest sem akkor, sem ma nem ismerte a szinte "kvázi peremterületként" kezelt vidéki Magyarország problémáit. Ebből a fővárosi középosztálybeli tudatlanságból és alig leplezett érdektelenségből táplálkozott és táplálkozik ma is a szélsőjobboldal félelmetes ereje, amellyel szemben csak egy következetes, hosszú távú vidékfejlesztés és szociális, kulturális emancipáció jelenthet gátat. Tudomásul kell venni, hogy ha a leszakadó emberek és térségek nem kapnak hatékony segítséget a bajaikra, akkor kétségbeesésükben a szélsőséges erők karjaiba dobják magukat.
A népi írók munkamódszere az volt, hogy rámutattak az országnak azokra a bajaira, amelyeket az elit nem tudott vagy akart orvosolni. Mai szemmel tanulságos például újraolvasni Féja Géza sorait a kormányzat által biztosított közmunkáról, annak megalázó és szükségtelen jellegéről. Akárcsak manapság, a '30-as években is teljes szervezetlenség, koncepciótlanság jellemezte a szegények számára nyújtott "ínségmunkát." Ahogyan Féja írja, "az a fontos a hatóságnak, hogy a munkás valamit csináljon, ne ingyen kapja a pénzben vagy természetben kiosztandó segélyt". Akkoriban a halastó számított presztízsberuházásnak, hát segély helyett azokat csináltatták az ínségmunkásokkal. De hogyan? "Több falu szélén feltűnt nekem egy jókora gödör. A szélén néhány legényke legeltetett egy-egy sátáni pofájú kecskét. Néha egy-egy öregasszony jött, s szemetet és gyanús folyadékot öntött a gödörbe, melynek pocsolyaszerű vizében új honfoglalást vitt véghez a korral haladó békanyál. Mi ez? Halastó lesz! Kik csinálták? A község csinálta az ínségesekkel." Akkor is lehetett volna a közösség számára hasznos dologra fordítani a közmunkások erejét. A halastó-ásás közben elmulasztották a halívó helyek kialakítását, és ezért a Tiszában kevesebb lett a hal. (Féja Géza: Viharsarok. 111-112. o.)
A szegények megalázó, felesleges dolgoztatására, az erőforrás-pazarlásra és az alibi jellegű, de költséges munkaszervezésre találhatunk példát a mai Magyarországon is! Az önkormányzatok, községek ma is kénytelenek elviselni az információszegény központi szervek "remek" ötleteit, amelyek megoldást a helyi társadalom bajaira egyáltalán nem hoznak. Tucatnyi ehhez hasonló azonosságra hívhatnánk fel a figyelmet. A közös valamennyiben, hogy az elit elhanyagolta/elhanyagolja a vidéki Magyarországot, az ott élő emberek problémáira nem ad hiteles válaszokat, mert nem is ismeri azokat. Hogyan is lehetne másként egy ilyen centralizált országban, ahol 1920 óta Budapest az egyetlen valós politikai, gazdasági, pénzügyi központ? Millió kibeszéletlen probléma merül fel!
Itt az idő, amikor végre ki kell beszélnünk a problémáinkat, és ehhez a múltban kell fogódzót keresnünk. Minden magát haladónak tekintő polgárnak - jobb- és baloldalinak meg liberálisnak egyaránt - le kell vennie a könyvespolcról Féját, Kovács Imrét és társaikat. A "harmadik út" szükségszerűen kihullott a történelem rostáján, de a népi írók legjobbjaitól örökül hagyott célok, a területi és szociális egyenlőtlenségek feltérképezése, és a tenni akaró, jelző nélküli, de szociálisan érzékeny demokraták kinevelése ma aktuálisabb, mint valaha a rendszerváltás óta.
Paár Ádám elemző (Méltányosság Politikaelemző Központ) / Népszava
