Csapó Endre:
Az „alkotmányellenes” államelnök(Megjelent a Magyar Élet 2012. augusztus 16-i számában)
1
Múltheti számunkban majdnem teljes egészében
közöltük Orbán Viktor bálványosi beszédét. Nem lehetett
rövidíteni, minden része fontos megállapítást tartalmazott
akkor is, ha jól ismert dolgokról emlékezett meg, mert úgy
kaptunk az ország állapotáról teljes képet. Címszavakban:
– Globális piacok és hatalmak kora következett be; – Az
általános eladósodás miatti pénzügyi válság a szabadpiaci
fogyasztói társadalmat dönti össze; Megnôl az állam
jelentôsége és szerepe; A kormány az állam
ellenállóképességét erôsíti; Az erôs államhoz erôs nemzet
kell; – Európa holdkóros módon a saját vesztébe
tántorog, mivel az EU intézményei nem alkalmasak a
kontinentális krízis kezelésére.
A miniszterelnök bálványosi beszédét követô hetedig
napon Sólyom László exállamfô balatoni üdülôhelyén
tartott elôadást, amit a baloldal nagy jelentôségû
beszédként minôsít, méltó válaszként értékel. Elôbbi
beszéd optimizmust, utóbbi pesszimizmust sugároz.
Sólyom László, szakmájánál maradva, az alkotmányosság
oldaláról boncolja a kormány cselekedeteit. Aszófôn, a
falunapon, ünnepi megnyitó beszédként teljes egészében
politikai véleményét sorolta az Orbán-kormány
alkotmányozási cselekedeteirôl.
Az általános hangulatról szólt, amit „a tanácstalanság
jellemez. Ennek jele a pártot nem választók egyre növekvô,
immár hatalmas tábora, a választáson részt venni nem
2
akarók nagy aránya, amelyekrôl a közvéleménykutató
intézetek folyamatosan beszámolnak. A pártoktól és
pillanatnyi politikájuktól való elfordulást én egyelôre nem
tartom bajnak. A józan ítélôképesség jelentkezését látom
benne, annak kifejezését, hogy a politika az emberek
várakozásainak nem tett eleget. Annak is jele ez, hogy az
egyoldalú kommunikációt, az elfogult magyarázatokat egyre
kevesebben fogadják el, hogy a politikát uraló fehér–fekete
szemlélet, amely a csakis a barát és ellenség
megkülönböztetésre képes, egyre kevésbé hiteles. És hogy egyre
kevesebben viselik el azt a lebecsülést, ami a magyarázat
nélküli, erôszakos kormányzati lépésekbôl éppúgy árad, mint
abból, amikor megérdemelten hitelüket vesztett ellenzékiek
lármáznak a demokrácia védelmében.”
Tehát – Sólyom László szerint – ha a választ adók
nem jelölik meg, hogy melyik pártra szavaznának ha most
lenne a választás, az annak a jele, hogy elfordultak a
pártoktól, azok pillanatnyi politikájától, és hogy ez derék
megnyilatkozás a politikai gyakorlat ellen. Továbbá
elviselhetetlen az emberek lebecsülése a kormányzat
részérôl.
Vajon miben nyilvánul meg a „lebecsülés”? Ami
pedig a kormányzó pártegyüttes értékelését illeti, minden
jel arra mutat, hogy a jelenlegi kormányzat – a félidô
elmúltával is, a rosszabbodott gazdasági helyzet ellenére,
és a kényszerûen bevezetett adók ellenére is – még mindig
biztos befutó a 2014-es választáson. A TÁRKI júliusi
felmérése szerint a FIDESZ–KDNP támogatottsága a
teljes népességen belül júliusban 18%, míg a szocialista
párté 12%. A pártpreferenciájukat tekintve bizonytalanok
vagy azt el nem árulók aránya 48%-ról 52%-ra nôtt az
3
elmúlt egy hónap alatt. A pártválasztók körében a
FIDESZ-KDNP támogatottsága 36%-ról 38%-ra, az
MSZP-é pedig 27%-ról 25%-ra módosult. A
bizonytalanok magas számában mindig jelen vannak az
ilyen idejekorán feleslegesen feltett kérdést ilyen módon
magukról lerázók. Két év hosszú idô, azalatt sok minden
befolyásolhatja az esélyeket erre is, arra is, a mai
közvéleménykutatói adatokból csak vágyakozással lehet
meglátni a kormány bukását.
Amit nem lehet számokkal kifejezni, ott – szakmai
tekintélyével – Sólyom László több sikerre számíthat.
Mint az 1949-es sztalinista alkotmány 1990-ig
toldozottfoldozott változatának elkötelezettje, mondta az
alábbiakat Aszófôn:
„A kilencvenes évek elején szólásmondás volt, hogy
»menj az alkotmánybíróságra!«. Akkor nem kellett
kötelezôen felállítani az alkotmány asztalát, nem kellett
nyilatkozatokat kifüggeszteni. Viszont mindenki
tapasztalhatta, hogy az új rendszerben az alkotmány
alapelvei és jogai érvényesülnek, és ezt bárki a
törvényhozással szemben is kikényszeríthette. Az
alkotmánybíróság mindenki számára nyitva állt, és mûködése
révén mindenki láthatta, hogy a hatalomnak korlátai
vannak, amelyet a törvényhozó és a kormány sem léphet át.
Ez nem egyedül az akkori alkotmány szövegén múlott. Kellett
hozzá természetesen az is, hogy mûködjön a kormányzati
hatalmat fékezô és kiegyensúlyozó szervek rendszere. A
biztonság legfontosabb eleme azonban az volt, hogy az
alkotmány alapján kiépült egy alkotmányos kultúra. A
kultúra, a kulturált viselkedés önuralmat jelent, íratlan közös
szabályokhoz igazodást, a többiek megbecsülését. Mindenki
4
érti, hogy mire gondolok, ha azt mondom: van, amit nem tesz
meg az ember. Van, amit jóérzésû, rendes ember akkor sem
tesz meg, ha a jog betûje szerint megtehetné.”
Igen, a kommunista alkotmány kánonrendjébe
kényszerített évtizedek alatt kiépült egy valamilyen
„alkotmányos kultúra”, aminek bejáratott fortélyaival
zátonyra futtatták a rendszerváltozást. Volt olyan
köztársasági elnök az elvtársi körbôl, aki az Antallkormány
idején az Országgyûlésben meghozott nemzeti
érdekû törvények aláírását egyszerûen megtagadta, és
mivel semmiféle jogi képesítése nem volt, az SZDSZ
pártutasításai szerint hozta meg döntéseit.
A kormányhatalomból és a politika terepérôl anyagi és
hatalmi mohóságuk miatt kiszorult baloldaliak tehetetlen
türelmetlenségének megnyilatkozása a Sólyom-beszédnek
itt következô része:
„Az utóbbi két évben az alkotmányos kultúra a
törvényhozásban és a kormányzásban odaveszett. A
kétharmados többség nem ismer korlátot maga fölött, nincs,
amit meg ne tenne. Az alaptörvény többé nem a politika
határait húzza meg, hanem a napi politika puszta eszközévé
vált. A magyar alkotmány, majd a helyébe lépô Alaptörvény
elvesztette szilárdságát, feltétlen érvényét. Elveit állandó, napi
érdekû módosítások rombolják. Nyilvánvalóan
alkotmányellenes szabályokat vesznek fel az alkotmányba
azért, hogy ne lehessen megtámadni ôket. Elôfordult, hogy
rögtön azután, hogy az Alkotmánybíróság
alkotmányellenesnek nyilvánított egy törvényt, azt az
alkotmány részévé tették. Ezzel kibékíthetetlen belsô
ellentmondásokkal terhelik meg az alaptörvényt. A
5
legsúlyosabb ilyen beavatkozások az alkotmánybíráskodást és
a független bírósági rendszert érintették.”
Teljes frontális támadás. Odaveszett az az
alkotmányos kultúra, amivel az alkotmánybíróság elnöki
székébôl ki lehetett dobni a szemétre az Országgyûlés
által meghozott törvényt, aminek rendeltetése volt elítélni
a kommunizmust, és pontot tenni politikai hatalmukra.
Lapozzuk csak vissza a történteket:
A kommunista rendszer politikai bûneinek
megtorolhatóságáról a rendszerváltás utáni elsô szabad
választások óta folyó parlamenti és közéleti vitába belépve
Zétényi Zsolt és Takács Péter MDF-es politikusok
1991. május elején nyújtották be a Parlamentben az
igazságtételrôl szóló törvényjavaslatot, ami országos
visszhangot váltott ki. A javaslatot a kormánypárti
többség fél évvel késôbb, november 4-én az ellenzék egy
részének heves tiltakozása, más részének tartózkodása
mellett, név szerinti szavazással elfogadta.
A törvényjavaslat célja azon bûncselekmények
utólagos üldözése volt, amelyeket annak idején (dátum
szerint 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között) a
hatalmon lévô kommunista vagy kommunista befolyás
alatt álló politikai rendszer nem torolt meg, hiszen azokat
maga követte el, illetve kezdeményezte. A
jogszabálytervezet indoklása kimondta, hogy ebben az
idôszakban a bûnüldözést „jogon kívüli politikai
megfontolások” vezérelték, így még az akkor érvényes
jogelvek szerint bûnös cselekmények is megtorlás nélkül
maradtak – ha pedig nem voltak bûnösnek minôsítve, az
is csak a fennálló hatalom politikai érdekei miatt volt így.
A javaslat készítôi szerint nem lehet elévülésrôl beszélni,
6
hiszen a szóban forgó bûncselekmények felderítése, illetve
hatósági üldözése meg sem kezdôdött; a rendszerváltás
elôtt tehát a bûnüldözéssel megegyezô módon az elévülés
is „nyugvó” állapotban volt. A törvény szövege úgy
fogalmaz: „az új Országgyûlést nem a bosszú és a
megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel
szelleme vezeti”. Ebbôl következôen csak a legsúlyosabb
bnök megtorlására kell lehetôséget adni (ebbe az
emberölés mellett a szöveg a „hûtlenséget” és a
„hazaárulást” is beleértette, melyek megítélése azonban
az Alkotmánybíróság szerint is rendszerspecifikus),
továbbá a cél inkább a bûnösök megnevezése volt,
mintsem a tényleges büntetés. A tényleges büntetést a
törvény alapján korlátlanul enyhíthetô lett volna, egészen
a megkegyelmezésig. Maga Zétényi Zsolt is, mint egy
interjúban kifejtette, elsôsorban leleplezô funkciót szánt a
törvénynek („a lényeg a bûnök megnevezése és
megmérettetése”).
Göncz Árpád akkori köztársasági elnök elôzetes
alkotmányossági vizsgálatot kezdeményezett, melynek
eredményeként a Sólyom László vezette
Alkotmánybíróság 11/1992-es határozatában kimondta,
hogy a törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét,
mivel indoklása szerint jogsértéssel nem lehet korábbi
jogsértést orvosolni, „jogsértéssel nem lehet jogállamot
építeni”. „Jogsértés” alatt az elévülés utólagos kiiktatását
értette, amivel a törvény a büntetô törvénykönyv alapján
már elévült bûncselekményeket kívánta újra büntethetôvé
tenni. Továbbá kimondta, hogy az új alkotmányos
berendezkedés létrejöttével sem szûnt meg a jogrendszer
folyamatossága, ezért a korábban érvényben volt
7
jogszabályok jogi érvényessége nem vonható kétségbe. (A
kemelt részre visszatérünk.)
Zétényi Zsolt, Csurka István, Zimányi Tibor és
mások 1992 szeptemberében hasonló törvénytervezetet
nyújtottak be, amely egy jogi kiskapun keresztül újból
megpróbálta a korábban alkotmányellenesnek ítélt
„igazságtételt” megvalósítani. Az Országgyûlés 1993.
február 16-án ezt is elfogadta. Göncz Árpád itt is kérte a
törvény elôzetes alkotmányossági vizsgálatát, 1993. június
30-án pedig az Alkotmánybíróság – ezúttal
különvéleménnyel – ebben az esetben is helyt adott az
alkotmányossági aggálynak (53/1993-as határozat).
*
Sólyom László most a maga személyében lett
„alkotmányellenes”, errôl tett tanúságot a fentebb idézett
beszéd itt megismételt mondatával: „Az utóbbi két évben
az alkotmányos kultúra a törvényhozásban és a
kormányzásban odaveszett.” Ez világos kifejezése annak,
hogy nem ismeri el az Országgyûlés által 2011. április
25-én megalkotott új alkotmányt (Alaptörvényt), amely
2012. január 1-jétôl hatályos. Ennek az el nem
ismerésnek természetesen nincs semmi hatálya, de
jelentôsége van mint politikai megnyilatkozás, szemben
azzal az történelmi követelménnyel, hogy pontot kell
tenni a kommunista rendszer ítélkezéseinek érvényben
maradt legalitására.
A kommunista alkotmányt az 1949. évi XX.
országgyûlési törvény fogadta el. Jogi érvénye többszöri
megváltoztatása ellenére 1949. augusztus 20-tól 2011.
december 31-ig tartott. Megszüntetésének 22 éves
halogatása a rendszerváltoztatást követô idôszak politikai
8
rendezetlenségét és a kommunizmus beépítettségét
mutatja fel. E hosszú idô – 62 év – során tett
változtatások a rendszer továbbélésének érdekében
történtek, és magyar különlegesség a továbbéltetés sikere
a kommunista egypártrendszer irányított lebontása után.
Minden olyan politikai megnyilatkozás, ami ma ellenzi
Magyarország Alaptörvényét, a kommunista idôk
politikai kedvezményezettjeinek további érvényesülését
szolgálják. Ezen felül erkölcsi megítélés alá tartozik
folyamatosságot vallalni olyan rendszerrel, amely vérbírók
ügyészi és politikai támogatással százakat küldhettek
akasztófára, amelyben pufajkások, ávósok
következmények nélkül gyilkolhattak. Ilyen szemlélet
bátorított fel 2006. október 23-án egyes politikai és
rendôri vezetôket, hogy védtelen civileket brutálisan
bántalmazzanak, a tömeg közé lôjenek. Ebben a
brutaliásban megnyilatkozott a szándék a magyar nép
tudomására adni, hogy a politikai visszarendezôdés
megtörtént, azt jó lesz tudomásul venni, azzal együtt,
hogy a nemzetközi közösség értékeli az erélyes fellépést
minden demokrácia-ellenes megnyilvánulással szemben.
A végre kellô mértékben helyreállott alkotmányos rend
ellen áskálódókkal szemben nyilvánul meg, hogy milyen
magasan áll erkölcsi szinten az a Zétényi Zsolt, egykori
képviselô, neves jogász, aki annak legjobb idejében
fogalmazta meg a megbékélés és jóvátétel törvényét,
amikor így nyilatkozott:
„Két cél vezetett a törvény elôterjesztésével. Az elsô és
legfôbb az volt, hogy a méltóságában megsértett, nemzeti
közösségi tudatában megzavart társadalomnak ezúton is
adjuk vissza méltóságérzését. Másik célom az volt, hogy a
9
hatalom legitimitását erôsítsem. Ezen a hatalomba vetett
bizalmat és megbecsülést értem. Hiszen a szakmai jellegû
törvények meghozatala közepette távolodott egymástól a
választók tömege és az új Országgyûlés és kormány, amely
nem szólította meg a népet. Nem kormánymegbízást
teljesítettem, bár a kormány javaslatom mellé állt. A
legcélszerûbb és legeredményesebb az lett volna, ha a kormány
terjeszti elô. Ezt minden hozzáértônek tudnia kellett. Az
Alkotmánybíróság a politikai átalakulás jellegének,
filozófiájának kérdésében is döntött akkor, amikor
alkotmányellenesnek minôsítette az elfogadott törvényt. Az
átalakulás jellegérôl és filozófiájáról pedig a komány nagyobb
súllyal szólhatott volna saját javaslatában.”
Sólyom László aszófôi beszédével nem igazán
foglalkozik a jobboldali sajtó, de a baloldal sem, hiszen
arrafelé sem volt elkötelezett, és ezt zokon is vették. E
látszat ellenére sem volt tárgyilagos a volt államelnök,
hiszen „üzenete” a kormánynak szólt. Nem marad meg
olyan nevezetesnek az aszófôi beszéd, mint az ôszödi, ami
bizony nagyon visszafelé sült el. Bízzunk benne, hogy
Sólyommal lezárult a baloldal szereplése a közjogi
méltóságok szintjén.
------------------------------
Csapó Endre:
közöltük Orbán Viktor bálványosi beszédét. Nem lehetett
rövidíteni, minden része fontos megállapítást tartalmazott
akkor is, ha jól ismert dolgokról emlékezett meg, mert úgy
kaptunk az ország állapotáról teljes képet. Címszavakban:
– Globális piacok és hatalmak kora következett be; – Az
általános eladósodás miatti pénzügyi válság a szabadpiaci
fogyasztói társadalmat dönti össze; Megnôl az állam
jelentôsége és szerepe; A kormány az állam
ellenállóképességét erôsíti; Az erôs államhoz erôs nemzet
kell; – Európa holdkóros módon a saját vesztébe
tántorog, mivel az EU intézményei nem alkalmasak a
kontinentális krízis kezelésére.
A miniszterelnök bálványosi beszédét követô hetedig
napon Sólyom László exállamfô balatoni üdülôhelyén
tartott elôadást, amit a baloldal nagy jelentôségû
beszédként minôsít, méltó válaszként értékel. Elôbbi
beszéd optimizmust, utóbbi pesszimizmust sugároz.
Sólyom László, szakmájánál maradva, az alkotmányosság
oldaláról boncolja a kormány cselekedeteit. Aszófôn, a
falunapon, ünnepi megnyitó beszédként teljes egészében
politikai véleményét sorolta az Orbán-kormány
alkotmányozási cselekedeteirôl.
Az általános hangulatról szólt, amit „a tanácstalanság
jellemez. Ennek jele a pártot nem választók egyre növekvô,
immár hatalmas tábora, a választáson részt venni nem
2
akarók nagy aránya, amelyekrôl a közvéleménykutató
intézetek folyamatosan beszámolnak. A pártoktól és
pillanatnyi politikájuktól való elfordulást én egyelôre nem
tartom bajnak. A józan ítélôképesség jelentkezését látom
benne, annak kifejezését, hogy a politika az emberek
várakozásainak nem tett eleget. Annak is jele ez, hogy az
egyoldalú kommunikációt, az elfogult magyarázatokat egyre
kevesebben fogadják el, hogy a politikát uraló fehér–fekete
szemlélet, amely a csakis a barát és ellenség
megkülönböztetésre képes, egyre kevésbé hiteles. És hogy egyre
kevesebben viselik el azt a lebecsülést, ami a magyarázat
nélküli, erôszakos kormányzati lépésekbôl éppúgy árad, mint
abból, amikor megérdemelten hitelüket vesztett ellenzékiek
lármáznak a demokrácia védelmében.”
Tehát – Sólyom László szerint – ha a választ adók
nem jelölik meg, hogy melyik pártra szavaznának ha most
lenne a választás, az annak a jele, hogy elfordultak a
pártoktól, azok pillanatnyi politikájától, és hogy ez derék
megnyilatkozás a politikai gyakorlat ellen. Továbbá
elviselhetetlen az emberek lebecsülése a kormányzat
részérôl.
Vajon miben nyilvánul meg a „lebecsülés”? Ami
pedig a kormányzó pártegyüttes értékelését illeti, minden
jel arra mutat, hogy a jelenlegi kormányzat – a félidô
elmúltával is, a rosszabbodott gazdasági helyzet ellenére,
és a kényszerûen bevezetett adók ellenére is – még mindig
biztos befutó a 2014-es választáson. A TÁRKI júliusi
felmérése szerint a FIDESZ–KDNP támogatottsága a
teljes népességen belül júliusban 18%, míg a szocialista
párté 12%. A pártpreferenciájukat tekintve bizonytalanok
vagy azt el nem árulók aránya 48%-ról 52%-ra nôtt az
3
elmúlt egy hónap alatt. A pártválasztók körében a
FIDESZ-KDNP támogatottsága 36%-ról 38%-ra, az
MSZP-é pedig 27%-ról 25%-ra módosult. A
bizonytalanok magas számában mindig jelen vannak az
ilyen idejekorán feleslegesen feltett kérdést ilyen módon
magukról lerázók. Két év hosszú idô, azalatt sok minden
befolyásolhatja az esélyeket erre is, arra is, a mai
közvéleménykutatói adatokból csak vágyakozással lehet
meglátni a kormány bukását.
Amit nem lehet számokkal kifejezni, ott – szakmai
tekintélyével – Sólyom László több sikerre számíthat.
Mint az 1949-es sztalinista alkotmány 1990-ig
toldozottfoldozott változatának elkötelezettje, mondta az
alábbiakat Aszófôn:
„A kilencvenes évek elején szólásmondás volt, hogy
»menj az alkotmánybíróságra!«. Akkor nem kellett
kötelezôen felállítani az alkotmány asztalát, nem kellett
nyilatkozatokat kifüggeszteni. Viszont mindenki
tapasztalhatta, hogy az új rendszerben az alkotmány
alapelvei és jogai érvényesülnek, és ezt bárki a
törvényhozással szemben is kikényszeríthette. Az
alkotmánybíróság mindenki számára nyitva állt, és mûködése
révén mindenki láthatta, hogy a hatalomnak korlátai
vannak, amelyet a törvényhozó és a kormány sem léphet át.
Ez nem egyedül az akkori alkotmány szövegén múlott. Kellett
hozzá természetesen az is, hogy mûködjön a kormányzati
hatalmat fékezô és kiegyensúlyozó szervek rendszere. A
biztonság legfontosabb eleme azonban az volt, hogy az
alkotmány alapján kiépült egy alkotmányos kultúra. A
kultúra, a kulturált viselkedés önuralmat jelent, íratlan közös
szabályokhoz igazodást, a többiek megbecsülését. Mindenki
4
érti, hogy mire gondolok, ha azt mondom: van, amit nem tesz
meg az ember. Van, amit jóérzésû, rendes ember akkor sem
tesz meg, ha a jog betûje szerint megtehetné.”
Igen, a kommunista alkotmány kánonrendjébe
kényszerített évtizedek alatt kiépült egy valamilyen
„alkotmányos kultúra”, aminek bejáratott fortélyaival
zátonyra futtatták a rendszerváltozást. Volt olyan
köztársasági elnök az elvtársi körbôl, aki az Antallkormány
idején az Országgyûlésben meghozott nemzeti
érdekû törvények aláírását egyszerûen megtagadta, és
mivel semmiféle jogi képesítése nem volt, az SZDSZ
pártutasításai szerint hozta meg döntéseit.
A kormányhatalomból és a politika terepérôl anyagi és
hatalmi mohóságuk miatt kiszorult baloldaliak tehetetlen
türelmetlenségének megnyilatkozása a Sólyom-beszédnek
itt következô része:
„Az utóbbi két évben az alkotmányos kultúra a
törvényhozásban és a kormányzásban odaveszett. A
kétharmados többség nem ismer korlátot maga fölött, nincs,
amit meg ne tenne. Az alaptörvény többé nem a politika
határait húzza meg, hanem a napi politika puszta eszközévé
vált. A magyar alkotmány, majd a helyébe lépô Alaptörvény
elvesztette szilárdságát, feltétlen érvényét. Elveit állandó, napi
érdekû módosítások rombolják. Nyilvánvalóan
alkotmányellenes szabályokat vesznek fel az alkotmányba
azért, hogy ne lehessen megtámadni ôket. Elôfordult, hogy
rögtön azután, hogy az Alkotmánybíróság
alkotmányellenesnek nyilvánított egy törvényt, azt az
alkotmány részévé tették. Ezzel kibékíthetetlen belsô
ellentmondásokkal terhelik meg az alaptörvényt. A
5
legsúlyosabb ilyen beavatkozások az alkotmánybíráskodást és
a független bírósági rendszert érintették.”
Teljes frontális támadás. Odaveszett az az
alkotmányos kultúra, amivel az alkotmánybíróság elnöki
székébôl ki lehetett dobni a szemétre az Országgyûlés
által meghozott törvényt, aminek rendeltetése volt elítélni
a kommunizmust, és pontot tenni politikai hatalmukra.
Lapozzuk csak vissza a történteket:
A kommunista rendszer politikai bûneinek
megtorolhatóságáról a rendszerváltás utáni elsô szabad
választások óta folyó parlamenti és közéleti vitába belépve
Zétényi Zsolt és Takács Péter MDF-es politikusok
1991. május elején nyújtották be a Parlamentben az
igazságtételrôl szóló törvényjavaslatot, ami országos
visszhangot váltott ki. A javaslatot a kormánypárti
többség fél évvel késôbb, november 4-én az ellenzék egy
részének heves tiltakozása, más részének tartózkodása
mellett, név szerinti szavazással elfogadta.
A törvényjavaslat célja azon bûncselekmények
utólagos üldözése volt, amelyeket annak idején (dátum
szerint 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között) a
hatalmon lévô kommunista vagy kommunista befolyás
alatt álló politikai rendszer nem torolt meg, hiszen azokat
maga követte el, illetve kezdeményezte. A
jogszabálytervezet indoklása kimondta, hogy ebben az
idôszakban a bûnüldözést „jogon kívüli politikai
megfontolások” vezérelték, így még az akkor érvényes
jogelvek szerint bûnös cselekmények is megtorlás nélkül
maradtak – ha pedig nem voltak bûnösnek minôsítve, az
is csak a fennálló hatalom politikai érdekei miatt volt így.
A javaslat készítôi szerint nem lehet elévülésrôl beszélni,
6
hiszen a szóban forgó bûncselekmények felderítése, illetve
hatósági üldözése meg sem kezdôdött; a rendszerváltás
elôtt tehát a bûnüldözéssel megegyezô módon az elévülés
is „nyugvó” állapotban volt. A törvény szövege úgy
fogalmaz: „az új Országgyûlést nem a bosszú és a
megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel
szelleme vezeti”. Ebbôl következôen csak a legsúlyosabb
bnök megtorlására kell lehetôséget adni (ebbe az
emberölés mellett a szöveg a „hûtlenséget” és a
„hazaárulást” is beleértette, melyek megítélése azonban
az Alkotmánybíróság szerint is rendszerspecifikus),
továbbá a cél inkább a bûnösök megnevezése volt,
mintsem a tényleges büntetés. A tényleges büntetést a
törvény alapján korlátlanul enyhíthetô lett volna, egészen
a megkegyelmezésig. Maga Zétényi Zsolt is, mint egy
interjúban kifejtette, elsôsorban leleplezô funkciót szánt a
törvénynek („a lényeg a bûnök megnevezése és
megmérettetése”).
Göncz Árpád akkori köztársasági elnök elôzetes
alkotmányossági vizsgálatot kezdeményezett, melynek
eredményeként a Sólyom László vezette
Alkotmánybíróság 11/1992-es határozatában kimondta,
hogy a törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét,
mivel indoklása szerint jogsértéssel nem lehet korábbi
jogsértést orvosolni, „jogsértéssel nem lehet jogállamot
építeni”. „Jogsértés” alatt az elévülés utólagos kiiktatását
értette, amivel a törvény a büntetô törvénykönyv alapján
már elévült bûncselekményeket kívánta újra büntethetôvé
tenni. Továbbá kimondta, hogy az új alkotmányos
berendezkedés létrejöttével sem szûnt meg a jogrendszer
folyamatossága, ezért a korábban érvényben volt
7
jogszabályok jogi érvényessége nem vonható kétségbe. (A
kemelt részre visszatérünk.)
Zétényi Zsolt, Csurka István, Zimányi Tibor és
mások 1992 szeptemberében hasonló törvénytervezetet
nyújtottak be, amely egy jogi kiskapun keresztül újból
megpróbálta a korábban alkotmányellenesnek ítélt
„igazságtételt” megvalósítani. Az Országgyûlés 1993.
február 16-án ezt is elfogadta. Göncz Árpád itt is kérte a
törvény elôzetes alkotmányossági vizsgálatát, 1993. június
30-án pedig az Alkotmánybíróság – ezúttal
különvéleménnyel – ebben az esetben is helyt adott az
alkotmányossági aggálynak (53/1993-as határozat).
*
Sólyom László most a maga személyében lett
„alkotmányellenes”, errôl tett tanúságot a fentebb idézett
beszéd itt megismételt mondatával: „Az utóbbi két évben
az alkotmányos kultúra a törvényhozásban és a
kormányzásban odaveszett.” Ez világos kifejezése annak,
hogy nem ismeri el az Országgyûlés által 2011. április
25-én megalkotott új alkotmányt (Alaptörvényt), amely
2012. január 1-jétôl hatályos. Ennek az el nem
ismerésnek természetesen nincs semmi hatálya, de
jelentôsége van mint politikai megnyilatkozás, szemben
azzal az történelmi követelménnyel, hogy pontot kell
tenni a kommunista rendszer ítélkezéseinek érvényben
maradt legalitására.
A kommunista alkotmányt az 1949. évi XX.
országgyûlési törvény fogadta el. Jogi érvénye többszöri
megváltoztatása ellenére 1949. augusztus 20-tól 2011.
december 31-ig tartott. Megszüntetésének 22 éves
halogatása a rendszerváltoztatást követô idôszak politikai
8
rendezetlenségét és a kommunizmus beépítettségét
mutatja fel. E hosszú idô – 62 év – során tett
változtatások a rendszer továbbélésének érdekében
történtek, és magyar különlegesség a továbbéltetés sikere
a kommunista egypártrendszer irányított lebontása után.
Minden olyan politikai megnyilatkozás, ami ma ellenzi
Magyarország Alaptörvényét, a kommunista idôk
politikai kedvezményezettjeinek további érvényesülését
szolgálják. Ezen felül erkölcsi megítélés alá tartozik
folyamatosságot vallalni olyan rendszerrel, amely vérbírók
ügyészi és politikai támogatással százakat küldhettek
akasztófára, amelyben pufajkások, ávósok
következmények nélkül gyilkolhattak. Ilyen szemlélet
bátorított fel 2006. október 23-án egyes politikai és
rendôri vezetôket, hogy védtelen civileket brutálisan
bántalmazzanak, a tömeg közé lôjenek. Ebben a
brutaliásban megnyilatkozott a szándék a magyar nép
tudomására adni, hogy a politikai visszarendezôdés
megtörtént, azt jó lesz tudomásul venni, azzal együtt,
hogy a nemzetközi közösség értékeli az erélyes fellépést
minden demokrácia-ellenes megnyilvánulással szemben.
A végre kellô mértékben helyreállott alkotmányos rend
ellen áskálódókkal szemben nyilvánul meg, hogy milyen
magasan áll erkölcsi szinten az a Zétényi Zsolt, egykori
képviselô, neves jogász, aki annak legjobb idejében
fogalmazta meg a megbékélés és jóvátétel törvényét,
amikor így nyilatkozott:
„Két cél vezetett a törvény elôterjesztésével. Az elsô és
legfôbb az volt, hogy a méltóságában megsértett, nemzeti
közösségi tudatában megzavart társadalomnak ezúton is
adjuk vissza méltóságérzését. Másik célom az volt, hogy a
9
hatalom legitimitását erôsítsem. Ezen a hatalomba vetett
bizalmat és megbecsülést értem. Hiszen a szakmai jellegû
törvények meghozatala közepette távolodott egymástól a
választók tömege és az új Országgyûlés és kormány, amely
nem szólította meg a népet. Nem kormánymegbízást
teljesítettem, bár a kormány javaslatom mellé állt. A
legcélszerûbb és legeredményesebb az lett volna, ha a kormány
terjeszti elô. Ezt minden hozzáértônek tudnia kellett. Az
Alkotmánybíróság a politikai átalakulás jellegének,
filozófiájának kérdésében is döntött akkor, amikor
alkotmányellenesnek minôsítette az elfogadott törvényt. Az
átalakulás jellegérôl és filozófiájáról pedig a komány nagyobb
súllyal szólhatott volna saját javaslatában.”
Sólyom László aszófôi beszédével nem igazán
foglalkozik a jobboldali sajtó, de a baloldal sem, hiszen
arrafelé sem volt elkötelezett, és ezt zokon is vették. E
látszat ellenére sem volt tárgyilagos a volt államelnök,
hiszen „üzenete” a kormánynak szólt. Nem marad meg
olyan nevezetesnek az aszófôi beszéd, mint az ôszödi, ami
bizony nagyon visszafelé sült el. Bízzunk benne, hogy
Sólyommal lezárult a baloldal szereplése a közjogi
méltóságok szintjén.
------------------------------
Csapó Endre:
Így leszünk nácik...(Megjelent a budapesti Magyar Hírlap 2012. augusztus 19-20-i számában)
1
Zentai Károly ausztrál állampolgár kiadatási ügyében
augusztus 15-én hozta meg döntését az ausztrál Legfelsôbb
Bíróság, amelynek az Ausztrália és Magyarország között
érvényben lévô kiadatási egyezményt figyelembe véve azt
kellett megvizsgálnia, hogy az ügyre vonatkozik-e a „kettôs
büntethetôség” elve, amelynek követelménye, hogy a
szóban forgó cselekmény mind az elfogatóparancsot kiadó,
mind az azt végrehajtó állam jogrendje szerint
bûncselekménynek minôsüljön. A 2005-ben benyújtott
magyar kiadatási kérelem „háborús bûncselekmény”
elkövetése gyanúja alapján történt, amit Efraim Zuroff
izraeli személy kezdeményezett bûnügyi eljárás érdekében.
A Legfelsôbb Bíróság (High Court) helybenhagyta a
Szövetségi Bíróság (Federal Court) korábbi döntését, amely
szerint olyan, hogy „háborús bûncselekmény” nem szerepelt
a magyar jogrendben (persze az ausztrál jogrendben sem) az
állítólagos cselekmény idején, 1944-ben.
Hét éves huzavona és a megvádolt meghurcoltatása árán
történt meg az egyszerû döntés arról, hogy nincs jogalap a
kiadatásra. Ausztráliában nem foglalkoztak a vád tárgyával,
sem a megvádolt ártatlanságát hangsúlyozó nyilatkozatával.
Az ausztrál kormány elmulasztotta étékelni egy
állampolgára ügyét, azonnal letartóztatással élt, majd csak
magas óvadék és utazási tilalom elrendelésével várta a
kiadatás fizikai lehetôségét. Kizárólag a kiadatás jogi
megalapozottsága volt a téma, amiközben egy túlbuzgó
politikusi rendeletre egy idôre nehéz fegyházi fogvatartást
viselt el Zentai Károly. Nem szólva a folyamatos bûnözôi
megbélyegzésrôl, ami foglalkoztatta szinte folyamatosan a
2
világmédiát. Költséges jogi védekezéssel remélte elkerülni a
meghurcoltatást, miközben hajlandónak nyilatkozott
kérdésekre eskü alatt válaszolni, érveinek bizonyítékaival.
Két ország, Magyarország és Ausztrália között folyt ez a
kiadatási ügy, ami két pályán futott. Mind a magyar, mind
az ausztál kormány számára a motiváció politikai, eleget
tenni egy zsidó szervezet követelésének, amely szervezet
évtizedeken keresztül sikeresen mûködött úgynevezett
háborús bûnösök felkutatása, és többségüknek az illetékes
államban törvény elé állítása terén. A két kormány
megegyezett abban, hogy egy 68 évvel ezelôtti bûntényt
háborús bûncselekményként kezelnek. Erre azért volt
szükség, mert minden egyéb osztályozásban érvényesül az
elévülés elve.
Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok és a
Szovjetunió 1945. augusztus 8-án Londonban egyezményt
kötött az európai tengelyhatalmak háborús bûnöseinek
üldözésérôl és megbüntetésérôl. Ez az egyezmény
kimondta, hogy a háborús bûnösök felelôsségrevonására
Nemzetközi Katonai Törvényszéket kell létrehozni, amely
négy tagból és négy póttagból áll, ôket a londoni egyezmény
aláírói jelölik ki. A Vae Victis elv alapján állva csak a
háborúvesztes országok polgárait lehet háborús bûnösnek
nyilvánítani. A gyôztesek minden cselekedetét igazolja, hogy
ôk a béke érdekében harcoltak. Magyarországon több
„háborús bûnöst” ítéltek halálra és súlyos
szabadságvesztésre, mint Németországban. Magyarországon
különleges helyzet jött létre a népbíróságok, at ÁVO ill.
ÁVH mûködésével. Ennek emléke ez a nagy készség, hogy
lehessen még néhány perrel feleleveníteni a régi kéjes
ítélkezéseket.
3
A háborús bûn fogalmával nemcsak az a baj, hogy
részrehajló, vagyis csak azoknak az országoknak a polgárait
érinti, amelyek legyôzött ellenségként maradtak a porondon
a háború végén, de magával a fogalommal is baj van. A
háború a gyakorlatban és a nemzetközi jogban is a legalizált
tömeggyilkosságnak, embertelenségnek, rombolásnak az
ideje. Mi van a háború utáni bûnökkel? Amikor évezredek
gyakorlata a megbékélés, a számvetés. A kétfelvonásos
világháborúnak termése a békétlen béke, a trianonista
békétlenség folyamatossága, a magyar múlt fasiszta
megbélyegzése, a folytonos nácizás.
Az MTI-híradás – amit minden magyar újság átvett – így
fogalmaz: „A 90 éves Zentai a második világháború alatt a
náci rezsimmel szövetségben álló magyar hadseregben
szolgált.” Hogy is van ez? A német kormány és a magyar
hadsereg szövetsége? Így leszünk nácik. És a hazai
internacionalisták hajtogatják, hogy a magyar nép még
elmulasztotta feldolgozni a múltját.
A Magyar Nemzet szerdai számában olvassuk: „John
Griffin, Ausztrália budapesti nagykövete átadta Navracsics
Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszternek azt a
jegyzéket, amelyben Ausztrália hivatalosan tájékoztatja
hazánkat az ausztrál legfelsôbb bíróság döntésérôl, miszerint
nem adható ki Magyarországnak a háborús
bûncselekménnyel gyanúsított Zentai Károly. Az MNO úgy
tudja, a rövid személyes találkozón Navracsics Tibor úgy
reagált: sajnálatosnak tartja az ausztrál legfelsôbb bíróság
döntését, mert az meghiúsítja az igazságszolgáltatási eljárás
lefolytatását az ügyben. Az igazságügyi miniszter úgy vélte:
csak egy ilyen eljárás során derülhetne fény arra, hogy
Zentai Károly bûnös vagy ártatlan. A magyar kormány
4
álláspontja szerint pedig elkövetett bûncselekmények nem
maradhatnak büntetlenül.”
Jogrend és politika ritkán járnak együtt a jó úton.
Navracsics úr politikusként nyilatkozott, megfelelôen
(politically correct módon) annak a nemzetközi
médiaérdeklôdésnek, amely ennek a jelentéktelen ügynek
minden apró részletét szenzációszinten tálal, amiben
rendszeresen megfogalmazódik Magyarország „náci
szövetség” múltja. Ennek az ex-enemy múltnak az
ébrentartását nagy apparátus szolgálja.
Az ausztrál legfelsôbb bíróság tette helyre mindkét
kormány politikai buzgalmát. Igazán, mi ausztráliai
magyarok azt vártuk a nemzeti kormánytól, hogy a Zuroffféle
vádaskodást elfogadó korábbi kormány és a katonai
ügyészség lépését felülvizsgáltatja olyan értelemben, hogy a
megfogalmazott vád elég erôs-e hivatalos vádemelésre. A
miniszter úr figyelmét felhívtuk a részletek ismeretében
annak lehetôségére, hogy az ügy vádemelésre sem alkalmas, és
csak felelôtlen intézkedés a beteg idôs embert a világ másik
végére cipelni.
Mindemellett megnyugtató számunkra a miniszter úr
kijelentése, miszerint a magyar kormány álláspontja hogy az
elkövetett bûncselekmények nem maradhatnak büntetlenül.
Van elég sepernivaló országon belül.
------------------------------
augusztus 15-én hozta meg döntését az ausztrál Legfelsôbb
Bíróság, amelynek az Ausztrália és Magyarország között
érvényben lévô kiadatási egyezményt figyelembe véve azt
kellett megvizsgálnia, hogy az ügyre vonatkozik-e a „kettôs
büntethetôség” elve, amelynek követelménye, hogy a
szóban forgó cselekmény mind az elfogatóparancsot kiadó,
mind az azt végrehajtó állam jogrendje szerint
bûncselekménynek minôsüljön. A 2005-ben benyújtott
magyar kiadatási kérelem „háborús bûncselekmény”
elkövetése gyanúja alapján történt, amit Efraim Zuroff
izraeli személy kezdeményezett bûnügyi eljárás érdekében.
A Legfelsôbb Bíróság (High Court) helybenhagyta a
Szövetségi Bíróság (Federal Court) korábbi döntését, amely
szerint olyan, hogy „háborús bûncselekmény” nem szerepelt
a magyar jogrendben (persze az ausztrál jogrendben sem) az
állítólagos cselekmény idején, 1944-ben.
Hét éves huzavona és a megvádolt meghurcoltatása árán
történt meg az egyszerû döntés arról, hogy nincs jogalap a
kiadatásra. Ausztráliában nem foglalkoztak a vád tárgyával,
sem a megvádolt ártatlanságát hangsúlyozó nyilatkozatával.
Az ausztrál kormány elmulasztotta étékelni egy
állampolgára ügyét, azonnal letartóztatással élt, majd csak
magas óvadék és utazási tilalom elrendelésével várta a
kiadatás fizikai lehetôségét. Kizárólag a kiadatás jogi
megalapozottsága volt a téma, amiközben egy túlbuzgó
politikusi rendeletre egy idôre nehéz fegyházi fogvatartást
viselt el Zentai Károly. Nem szólva a folyamatos bûnözôi
megbélyegzésrôl, ami foglalkoztatta szinte folyamatosan a
2
világmédiát. Költséges jogi védekezéssel remélte elkerülni a
meghurcoltatást, miközben hajlandónak nyilatkozott
kérdésekre eskü alatt válaszolni, érveinek bizonyítékaival.
Két ország, Magyarország és Ausztrália között folyt ez a
kiadatási ügy, ami két pályán futott. Mind a magyar, mind
az ausztál kormány számára a motiváció politikai, eleget
tenni egy zsidó szervezet követelésének, amely szervezet
évtizedeken keresztül sikeresen mûködött úgynevezett
háborús bûnösök felkutatása, és többségüknek az illetékes
államban törvény elé állítása terén. A két kormány
megegyezett abban, hogy egy 68 évvel ezelôtti bûntényt
háborús bûncselekményként kezelnek. Erre azért volt
szükség, mert minden egyéb osztályozásban érvényesül az
elévülés elve.
Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok és a
Szovjetunió 1945. augusztus 8-án Londonban egyezményt
kötött az európai tengelyhatalmak háborús bûnöseinek
üldözésérôl és megbüntetésérôl. Ez az egyezmény
kimondta, hogy a háborús bûnösök felelôsségrevonására
Nemzetközi Katonai Törvényszéket kell létrehozni, amely
négy tagból és négy póttagból áll, ôket a londoni egyezmény
aláírói jelölik ki. A Vae Victis elv alapján állva csak a
háborúvesztes országok polgárait lehet háborús bûnösnek
nyilvánítani. A gyôztesek minden cselekedetét igazolja, hogy
ôk a béke érdekében harcoltak. Magyarországon több
„háborús bûnöst” ítéltek halálra és súlyos
szabadságvesztésre, mint Németországban. Magyarországon
különleges helyzet jött létre a népbíróságok, at ÁVO ill.
ÁVH mûködésével. Ennek emléke ez a nagy készség, hogy
lehessen még néhány perrel feleleveníteni a régi kéjes
ítélkezéseket.
3
A háborús bûn fogalmával nemcsak az a baj, hogy
részrehajló, vagyis csak azoknak az országoknak a polgárait
érinti, amelyek legyôzött ellenségként maradtak a porondon
a háború végén, de magával a fogalommal is baj van. A
háború a gyakorlatban és a nemzetközi jogban is a legalizált
tömeggyilkosságnak, embertelenségnek, rombolásnak az
ideje. Mi van a háború utáni bûnökkel? Amikor évezredek
gyakorlata a megbékélés, a számvetés. A kétfelvonásos
világháborúnak termése a békétlen béke, a trianonista
békétlenség folyamatossága, a magyar múlt fasiszta
megbélyegzése, a folytonos nácizás.
Az MTI-híradás – amit minden magyar újság átvett – így
fogalmaz: „A 90 éves Zentai a második világháború alatt a
náci rezsimmel szövetségben álló magyar hadseregben
szolgált.” Hogy is van ez? A német kormány és a magyar
hadsereg szövetsége? Így leszünk nácik. És a hazai
internacionalisták hajtogatják, hogy a magyar nép még
elmulasztotta feldolgozni a múltját.
A Magyar Nemzet szerdai számában olvassuk: „John
Griffin, Ausztrália budapesti nagykövete átadta Navracsics
Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszternek azt a
jegyzéket, amelyben Ausztrália hivatalosan tájékoztatja
hazánkat az ausztrál legfelsôbb bíróság döntésérôl, miszerint
nem adható ki Magyarországnak a háborús
bûncselekménnyel gyanúsított Zentai Károly. Az MNO úgy
tudja, a rövid személyes találkozón Navracsics Tibor úgy
reagált: sajnálatosnak tartja az ausztrál legfelsôbb bíróság
döntését, mert az meghiúsítja az igazságszolgáltatási eljárás
lefolytatását az ügyben. Az igazságügyi miniszter úgy vélte:
csak egy ilyen eljárás során derülhetne fény arra, hogy
Zentai Károly bûnös vagy ártatlan. A magyar kormány
4
álláspontja szerint pedig elkövetett bûncselekmények nem
maradhatnak büntetlenül.”
Jogrend és politika ritkán járnak együtt a jó úton.
Navracsics úr politikusként nyilatkozott, megfelelôen
(politically correct módon) annak a nemzetközi
médiaérdeklôdésnek, amely ennek a jelentéktelen ügynek
minden apró részletét szenzációszinten tálal, amiben
rendszeresen megfogalmazódik Magyarország „náci
szövetség” múltja. Ennek az ex-enemy múltnak az
ébrentartását nagy apparátus szolgálja.
Az ausztrál legfelsôbb bíróság tette helyre mindkét
kormány politikai buzgalmát. Igazán, mi ausztráliai
magyarok azt vártuk a nemzeti kormánytól, hogy a Zuroffféle
vádaskodást elfogadó korábbi kormány és a katonai
ügyészség lépését felülvizsgáltatja olyan értelemben, hogy a
megfogalmazott vád elég erôs-e hivatalos vádemelésre. A
miniszter úr figyelmét felhívtuk a részletek ismeretében
annak lehetôségére, hogy az ügy vádemelésre sem alkalmas, és
csak felelôtlen intézkedés a beteg idôs embert a világ másik
végére cipelni.
Mindemellett megnyugtató számunkra a miniszter úr
kijelentése, miszerint a magyar kormány álláspontja hogy az
elkövetett bûncselekmények nem maradhatnak büntetlenül.
Van elég sepernivaló országon belül.
------------------------------
Csapó Endre:
Találkozás a demokráciával
(Megjelent a Magyar Élet 2012. augusztus 30-i számában)
Találkozás a demokráciával
(Megjelent a Magyar Élet 2012. augusztus 30-i számában)
1
A szovjet állam 73 évig élt. Nem tölthette be
létrehozói történelmi akaratát, hogy az emberi világot egy
eszmerendszer központi irányítása alá kényszerítse. Az
univerzalista eszmerendszer a francia forradalom eszmei
termékeire építkezve hivatott létrejönni. Az univerzalista
eszmerendszert – amelynek a szovjet állam csak egyik
kísérletezése volt – nem rengette meg a bolsevizmus
összeomlása. Él, és jelenleg – az európai átrendezésben
(1945) megerôsödve a régi, jól bevált liberalizmus név
alatt építi a világdominium alapzatait. Jelenlétét mi
magyarok olyankor érezzük, amikor a nyugati, fôleg
angolnyelvû sajtóban Magyarországot, pontosabban a
magyar kormányt csépelô, fasisztázó cikk jelenik meg.
Amerikában, Britanniában ez napi jelenség,
Ausztráliában ritka, az is inkább az elôbbi országokban
megjelentek átvételeként.
Hungary and hurting cím alatt közli a The Australian
Financial Review augusztus 10-i száma az Angliában élô
Victor Sebestyen írását, átvéve az amerikai Prospect
magazinból. Így, nemzetközi pingpong
kontinensasztalokon, érthetôen, hiszen Magyarország a
világrend alapjait, pontosabban a demokráciát
veszélyezteti:
„Ahogy a pénzügyi válság mélyül egyes országokban,
szélsôségesek gyôztesként emelkednek vagy kerülnek koalíciós
kormányzásra, régi idôk egyszerû megoldásainak hirdetésével.
2
Ez a demokrácia számára épp olyan valóságos veszély, mint
maga a pénzügyi válság” – írja a szerzô, és azon
panaszkodik, hogy az Európai Unió alábecsüli a veszélyt
– „Európai vezetôk gerinctelenül kezelik a Magyarország
részérôl az utóbbi pár évben megnyilvánuló kihívást, ahol
folyamatosan válságban van a demokrácia. ... Az EU
legautokratikusabb államává alakították, miközben Európa
többi része tétlenül áll. Orbán Viktor átrendezte a Fideszt
liberális pártból erôszakos nacionalista, populista, keresztény
csapattá, ami felett ô rendelkezik. (...into an aggressively
nationalist, populist, Christian group that he dominates.)”
Azután elmondja, hogy a kommunizmus bukása után
a kormányok, beleértve az elsô Orbán-kormányt is, túl
sok adósságot halmoztak, túl sokat költekeztek, nem
mertek lényeges reformokat végrehajtani. De
mindamellett egyetértés volt abban, hogy Magyarország
igyekszik modern liberális demokráciaként élni Európán
belül. Így volt addig amíg Orbán elsöprô gyôzelmet
aratott két évvel ezelôtt, 52 százalékos szavazattal
megszerezve a parlamenti ülések 68 százalékát, ekkor
irányt váltott. Orbán nekilátott átalakítani Magyarország
képét úgy ahogy azt tette a Fideszszel. Azután jött a
szovjet-idôkbeli erô, a sajtó, a rádió és tévé és az internet
ellen, azután persze jött az új Alaptörvény, amiben
elvetették a „Magyar Köztársaság” nevet, helyette
„Magyarország” (the land of the Hungarians) név
szerepel.
A magyar hangzású nevet viselô szerzô (1956-ban
távozott egy éves korában szüleivel Angliába) kifogásolja
az ország neveként eddig használt Magyar Köztársaság
elnevezés megváltoztatását. Ezt a szamárságot a
3
magyarországi továbbszolgáló kommunistáktól vette át,
vélhetôen meggondolatlanul. Nagyon helyesen és
értelemszerûen az ország neve Magyarország, az ország
államformája köztársaság. Igen, van Magyar Köztársaság,
a magyar államigazgatás intézmény, ezt illeti a
szóbanforgó elnevezés. Ebbôl az ôsi, és most már
alkotmány szerinti országnévbôl egy logikai bukfenccel
azt állapítja meg, hogy a névcsere a szomszéd államok
magyarjai miatt történt. (... the new constitution, which
renamed the Republic of Hungary” the land of the
Hungarians”, a formulation that includes minorities
in neighbouring Slovakia and Romania.”)
Minthogy a magyar bûnlistán ott van a Trianon elleni
lázadás, egy nyugati demokrata dorgatóriumból nem
maradhat ki a revizionizmus említése, ami ugye a magyar
fasizmus alapja, vagy éppen lázadás a fennálló rend ellen,
ami szerint a magyar államnak nem lehet joghatása a
nemzetközileg érvényes államhatárain túl.
Azután még sorra jönnek az írásmûben a magyar
belpolitika olyan intézkedései, amik mindenütt másutt a
szükséges átalakulás természetes elemei voltak a
kommunizmus bukása után. Magyarországon a
rendszerváltoztatás után nagy százalékban helyükön
maradtak a régi rend kiszolgálói. Éppen ideje volt a
nemzetellenes garnitúrától mentesíteni a társadalmat.
Nagyon sajnálatos tévedés ennek demokrácia-ellenes
minôsítése.
Amikor Ausztráliában az újságolvasó közönség alig
kap hírt Magyarországról, a magyar gazdasági vagy egyéb
helyzetrôl, nagyon méltánytalan az olyan kép, ami
minden esetben ellenséges, ami a hazai baloldal elcsépelt
4
buta panaszait, igaztalan, magyar földön már csak
nevetséges rágalmait terítik itt, a világ másik felén,
ilyenkor felvetôdik a kérdés: mit lehet tenni annak
érdekében, hogy ez ne így legyen?
A magyar médiatörvényben van olyan szakasz ami itt
megemlíthetô: „A közérdeklôdésre számot tartó hazai és
külföldi eseményekrôl, vitatott kérdésekrôl a tájékoztatásnak
sokoldalúnak, tényszerûnek, idôszerûnek, tárgyilagosnak és
kiegyensúlyozottnak kell lennie.” Ez a Sebestyen-féle írás a
felsorolt követelmények egyikének sem felel meg. Talán
fel lehetne használni a Letters to the Editor rovatot?
Kiegyensúlyozott akkor lenne, ha a helyreigazítás,
elhelyezésben és méretben azonos lenne a kifogásolt
cikkel. Jól tudjuk, ez nem így megy.
Lehet, hogy sokakat foglalkoztat Magyarországon is a
sorozatos sajtótámadás, amirôl jó lenne kiértékelô
tanulmányt olvasni. Például annak feltárása érdekében,
hogy a szovjet iga alól felszabadult országok közül miért
csak Magyarországon belül van olyan méretû politikai
ellenállás minden ellen, ami az ország édekeit igyekszik
védeni külföldi üzleti és banki érdekekkel szemben?
Továbbá, miért csak Magyarországról szállnak szét a
nagyvilágba olyan jómadarak, és azoknak miért van olyan
szíves jó fogadtatása és alkalmazása például a nagy
nyugati sajtóban, akik a letûnt kommunista rendszer
idejében is nyugati elfogadottságot élveztek? Még tovább,
miért van az, hogy a világmédia és a nyugati hatalmak
politikai szervei hévvel ostorozzák a magyar nemzeti
törekvéseket, ugyanakkor például a magyarokéval
szomszédos országok hasonló törekvései nem érdeklik
ôket, mi több, ezen országokban magyarok ellen
5
elkövetett etnikai üldözés miatti magyar panaszokat
nacionalista rendzavarásnak minôsítenek. Egy ilyen
tanulmányból kitûnne az is, hogy miként kerül annyi sok
politikai, sajtó és tudományos intézeti helyre a
magyarországi kommunista uralom kebelmelegébôl
származó egyén?
A Szovjetunió megszûntével a hivatalos nyugati
politika, és a nyugati politikai mozgalmak dialektikája
fokozatosan olyan elemekkel és kifejezéskészlettel töltôdik
fel, amiket a levitézlett kommunista rezsimek elit
rétegének megnyilatkozásaiból ismerünk. Ennek egyik
hordaléka, becsmérlô szóhasználata a fasisztázás. A
bolsevista szótárban fasiszta az, aki ellenzi a
kommunizmust. Családi örökségként mai jelentése a
nyugati használatban: fasiszta az, aki nem demokrata, a
szónak abban az értelmében, hogy aki demokrata az
alapvetôen antinacionalista.
Nézzük ezt a politikai tudomány oldaláról. Faragó
Béla szerint „a liberalizmus nemcsak az ember természetébôl
alkotott filozófia vagy politikai elmélet. Ha csak errôl lenne
szó, nem lehetne másról beszélni, mint liberális
gondolkodókról, illetve liberális szektákról. A valóságban
azonban az idôk folyamán a liberalizmus a nyugati
országokban széles körben tapasztalható szellemiséggé, etikai
beállítottsággá vált, s az illetô országokban a társadalmi
mentalitás és kultúra részét képezi.”
A nyugati országok társadalmát egy példátlan
történelmi esély kivételes helyzetbe emelte, a tengeri
hatalmak hajózásra alapozott gyarmati kizsákmányolás
által véglegesített prosperitás állapotában megalkották
szerencséjüket igazoló filozófiai tanukat, igeológiájukat, a
6
mindent szabad (nekik, mert erôsek) elvet szentesítô
liberalizmust. Ezt erôltetik most a világ másik részére,
esetünkben Európa (szovjet átnevelés utáni) keleti felére,
ahol a liberalizmus szabadságot biztosít a nyugati
hatalmak részére gazdasági kizsákmányolásra.
Magyarországon liberalista az, aki híve a demokrata
nagyhatalmaknak. Ugye, Mr. Sebestyen elítéli azokat,
akik a pénzügyi válságot szélsôségesen másképpen akarják
megoldani... feltehetôen nem az IMF utasítások szerint.
De nézzük csak, a pénzügyi válságot nem Magyarország
hozta létre. Magyarország kormánya csak országa
érdekeit szolgálhatja, a rá is ártalmas pénzügyi válságot is
csak érdekei szerint kezelheti. Felelôsségét növeli a saját
országos válsága mikénti kezelése. Az államadósságért
valóban az ország kormányai felelôsek. De kizárhatjuk-e
annak lehetôségét, hogy Magyarország – és persze a
többiek is – beletereltettek a kelepcébe, és a
rendszerváltoztatást is zsákmánylesô nemzetközi
intézmények szorításában végezték oly módon, hogy csak
újabb adósságokkal tudtak egyáltalán fennmaradni. Ide
tartozik annak lehetôsége is, hogy a válságból kivezetést
elhatározott magyar kormányt pontosan ezért támadják.
Hogy soha ne szabaduljon meg a kamatrabszolgaságból.
A pénzügyi gyámság szuverenitás-sorvasztó állapotából
soha ne kerüljön ki. A nagyhatalmi nyomulásnak ma ez a
módszere.
„Kitûnt, hogy az Európai Unió politikusainak egy
hangadó része kettôs mércét alkalmaz, képmutató módon
viszonyul a demokráciához. Szerintük a többségi demokrácia
csak abban az esetben mûködik helyesen, ha az újonnan
csatlakozott államokban a nemzetközi pénzügyi körök
7
érdekeinek megfelelôen alakulnak a választások, azaz olyan
kormányok kapnak mandátumot, amelyek zokszó nélkül
hajlandóak elárverezni az ország lakosságának jövôjét,
ellenkezô esetben jönnek a szankciók, és a megmondó emberek
képtelen állításokkal, egetverô hazugságokkal nyilatkozzák
tele az elektronikus médiát és a nemzetközi sajtót.”
Dr. Hódi Sándort idéztük, a Délvidéken élô neves
pszichológust, most megjelent Miért hazudnak a
politikusok címû könyvébôl. Van abban még a
demokráciáról is néhány mondat:
„A demokráciára való hivatkozás ma olyan, mint
régebben a Szentírásra történô utalás: végetvet minden
vitának. A megfellebbezhetetlen igazságot jelenti,
megkérdôjelezhetetlen erkölcsi normát, a kifogástalan
viselkedést és irányadó magatartást. A szó lakatot tesz mások
szájára, kerékbe töri a gondolkodást, akkor is, ha annak
használója nincs is a fogalommal tisztában. Márpedig
többnyire ez a helyzet, a politikai tusakodásban mindenki a
demokráciával leplezi szándékát. A nagyhatalmak nap mint
nap kioktatásban részesítik a világ népeit az emberi
szabadságjogok és a demokrácia hiányára hivatkozva. A
demokrácia terjesztése érdekében háborúkat szítanak. Ebben
az Egyesült Államok az éllovas. Az úgynevezett fejlett
Nyugat a kelet- és közép-európai kisállamokat oktatja
gazdasági szankciókkal.”
Mr. Sebestyen is a demokráciát félti a készülô magyar
egypártrendszertôl. Az, hogy Amerikában hol a
Köztársaságpárt, hol a Demokrata Párt kormányoz a
választás értelmében, az demokratikus. Ha
Magyarországon a Fidesz–KDNP együttes kormányoz az
maga a veszély. Amikor az MSZP–SZDSZ együttes
8
kormányzott, az viszont OK odaát, ahol minden
körülmények között demokrácia van évszázadok óta, az
tehát az igazodási pont. Na nem úgy hogy hozzá hasonló
legyen valamely ország, hanem úgy hogy demokrata az
amit és akit az Egyesült Államok olyanként elfogad.
Mindezek ellenében Magyarország akkor menekül
meg a gyarmati kizsámányolók karmaiból, ha rendbe
tudja hozni államgazdaságát olyan mértékben, hogy fizeti,
majd végül kifizeti a piszkos adósságot, és lesz annyi
ereje, hogy a Nemzeti Bank végre az ország bankja
legyen. Nincs abban semmi különös, hogy védekezni kell,
meg kell védeni az ország érdekeit, el kell hárítani a külsô
veszélyeket, és le kell törni az áruló, belsô ellenséget.
Mindig így volt, ez az élet rendje. Azonban most
rendkívüli állapot van, mondhatni, háborús idôszak, nem
tankok nyomulnak, állami szuverenitások forgácsolódnak
ebben a baltás nyomulásban.
„Magyarország egy aggodalmas példa arra, hogy mi
történhet Európa perifériáján lévô országokban, ahol a
demokráciának gyatra gyökerei vannak” – így panaszkodik
Victor Sebestyen.
A demokrácia világvallás. Halál a hitetlenekre – dívott
egykor, ma is életbevágó dolog mindenki számára
megvallani demokrata mivoltát. Meg is teheti akárki,
mert a demokrácia annyiféle lehet, ahány uralkodói
szándék felmerül. Csak annyi kell, hogy a fôdemokraták
elismerjék. A demokrácia az uralkodás hitelve.
Kimondatik, hogy a démosz, vagyis a nép uralkodik.
Persze közvetve képviselettel, még közvetvebben pártok
által. A népképviselet 50 százalékban illúzió, 50
százalékban manipuláció. Amerikában teljesen nyíltan
9
pénzkérdés minden ordó és pozíció. Vezetô demokrácia.
USA polgárai nem kételkednek, hisznek. Azt is
elfogadják, hogy államuk fegyveresen terjessze a
demokráciát. Aki része a birodalomnak, élete elemévé
válik annak diadala.
Találkozásunk a demokráciával nem volt felhôtlen. A
demokrácia királyságellenes. A magyar történelem ab ovo
királyi. A liberalizmusnak, a demokratizmusnak a
köztársasági államforma felel meg. Bemutatkozásuk
1918–19-ben brutális volt, nem kopogtatva kértek
bebocsátást, berugták az ajtót, gyilkoltak, ránk gyújtották a
tetôt. Megismerkedtünk a terrorkülönítmények nyilvános
utcai akasztásaival, a szólam: a nép demokratikus
átnevelése. Trianonban a gyûlölet a királyságnak szólt,
ellenségeink demokrata minôsítéssel szabad kezet kaptak
a zsákmányolásra.
Második találkozásunk a felszabadítás hazugságával
indult. Az a nemzedék a demokrácia szót ismét a terror
tombolása alkalmával tanulta meg értelmezni. 45 éven át
kellett alkalmazkodni a szavak értelme és hivatalos
jelentése ellentmondásaihoz.
1990-ben ismét minden a demokrácia nevében
történt, megkaptuk a parlamenti demokráciát,
kitárulkozott az ország az annyi sokáig vágyott nyugati
világ elôtt, várva az elcsépelt szavak igazi tartalmát
femutató élményeket. Még ma is tart a csalódás kábulata
az elérkezett liberalizmus eredményeitôl. Ennek már
könyvtárnyi irodalma van, de elég itt egy rövid jellemzés
ismét dr. Hódi Sándortól: „Az, ami 1989–90-ben
lejátszódott Magyarországon, amit sokan rendszerváltásnak
neveznek, valójában csak politikai és állami vonatkozásban
10
hozott változást, talán némi pozitívumot, a valódi
demokráciából azonban vajmi kevés valósult meg. Az anyagi
szférában a régi/új vezetés úgy próbálta meg visszaállítani a
piacgazdaságot, hogy gátlástalanul a lakosságra szabadította
a vadkapitalizmust, aminek következtében a magyar
társadalomnak több mint 60 százaléka a létminimum
határára, vagy az alá került, és ijesztô méretûvé vált a
munkanélküliség.”
Nem világhatalmi ideológiákat, elveket, teóriákat kell
tanulmányozni és követni, hanem Kölcsey nyomán:
„Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”
Arra a kérdésre, hogy mit tehetünk ezekkel a rossz
hírünket terjesztô írásokkal, az a válaszunk, hogy ez
elháríthatatlan, mert része annak a tevékenységnek, ami
történt és történik Magyarországgal. De fontos ezeket az
eseteket ismertetni Magyarországon minden fórumon,
hogy az ország népe tisztán lássa milyen a helye a
világban, hogy mi az amit meg kell védeni, hogy segítsék
egymást és a kormányt megerôsíteni az országot, hogy
meg tudja magát védeni.
létrehozói történelmi akaratát, hogy az emberi világot egy
eszmerendszer központi irányítása alá kényszerítse. Az
univerzalista eszmerendszer a francia forradalom eszmei
termékeire építkezve hivatott létrejönni. Az univerzalista
eszmerendszert – amelynek a szovjet állam csak egyik
kísérletezése volt – nem rengette meg a bolsevizmus
összeomlása. Él, és jelenleg – az európai átrendezésben
(1945) megerôsödve a régi, jól bevált liberalizmus név
alatt építi a világdominium alapzatait. Jelenlétét mi
magyarok olyankor érezzük, amikor a nyugati, fôleg
angolnyelvû sajtóban Magyarországot, pontosabban a
magyar kormányt csépelô, fasisztázó cikk jelenik meg.
Amerikában, Britanniában ez napi jelenség,
Ausztráliában ritka, az is inkább az elôbbi országokban
megjelentek átvételeként.
Hungary and hurting cím alatt közli a The Australian
Financial Review augusztus 10-i száma az Angliában élô
Victor Sebestyen írását, átvéve az amerikai Prospect
magazinból. Így, nemzetközi pingpong
kontinensasztalokon, érthetôen, hiszen Magyarország a
világrend alapjait, pontosabban a demokráciát
veszélyezteti:
„Ahogy a pénzügyi válság mélyül egyes országokban,
szélsôségesek gyôztesként emelkednek vagy kerülnek koalíciós
kormányzásra, régi idôk egyszerû megoldásainak hirdetésével.
2
Ez a demokrácia számára épp olyan valóságos veszély, mint
maga a pénzügyi válság” – írja a szerzô, és azon
panaszkodik, hogy az Európai Unió alábecsüli a veszélyt
– „Európai vezetôk gerinctelenül kezelik a Magyarország
részérôl az utóbbi pár évben megnyilvánuló kihívást, ahol
folyamatosan válságban van a demokrácia. ... Az EU
legautokratikusabb államává alakították, miközben Európa
többi része tétlenül áll. Orbán Viktor átrendezte a Fideszt
liberális pártból erôszakos nacionalista, populista, keresztény
csapattá, ami felett ô rendelkezik. (...into an aggressively
nationalist, populist, Christian group that he dominates.)”
Azután elmondja, hogy a kommunizmus bukása után
a kormányok, beleértve az elsô Orbán-kormányt is, túl
sok adósságot halmoztak, túl sokat költekeztek, nem
mertek lényeges reformokat végrehajtani. De
mindamellett egyetértés volt abban, hogy Magyarország
igyekszik modern liberális demokráciaként élni Európán
belül. Így volt addig amíg Orbán elsöprô gyôzelmet
aratott két évvel ezelôtt, 52 százalékos szavazattal
megszerezve a parlamenti ülések 68 százalékát, ekkor
irányt váltott. Orbán nekilátott átalakítani Magyarország
képét úgy ahogy azt tette a Fideszszel. Azután jött a
szovjet-idôkbeli erô, a sajtó, a rádió és tévé és az internet
ellen, azután persze jött az új Alaptörvény, amiben
elvetették a „Magyar Köztársaság” nevet, helyette
„Magyarország” (the land of the Hungarians) név
szerepel.
A magyar hangzású nevet viselô szerzô (1956-ban
távozott egy éves korában szüleivel Angliába) kifogásolja
az ország neveként eddig használt Magyar Köztársaság
elnevezés megváltoztatását. Ezt a szamárságot a
3
magyarországi továbbszolgáló kommunistáktól vette át,
vélhetôen meggondolatlanul. Nagyon helyesen és
értelemszerûen az ország neve Magyarország, az ország
államformája köztársaság. Igen, van Magyar Köztársaság,
a magyar államigazgatás intézmény, ezt illeti a
szóbanforgó elnevezés. Ebbôl az ôsi, és most már
alkotmány szerinti országnévbôl egy logikai bukfenccel
azt állapítja meg, hogy a névcsere a szomszéd államok
magyarjai miatt történt. (... the new constitution, which
renamed the Republic of Hungary” the land of the
Hungarians”, a formulation that includes minorities
in neighbouring Slovakia and Romania.”)
Minthogy a magyar bûnlistán ott van a Trianon elleni
lázadás, egy nyugati demokrata dorgatóriumból nem
maradhat ki a revizionizmus említése, ami ugye a magyar
fasizmus alapja, vagy éppen lázadás a fennálló rend ellen,
ami szerint a magyar államnak nem lehet joghatása a
nemzetközileg érvényes államhatárain túl.
Azután még sorra jönnek az írásmûben a magyar
belpolitika olyan intézkedései, amik mindenütt másutt a
szükséges átalakulás természetes elemei voltak a
kommunizmus bukása után. Magyarországon a
rendszerváltoztatás után nagy százalékban helyükön
maradtak a régi rend kiszolgálói. Éppen ideje volt a
nemzetellenes garnitúrától mentesíteni a társadalmat.
Nagyon sajnálatos tévedés ennek demokrácia-ellenes
minôsítése.
Amikor Ausztráliában az újságolvasó közönség alig
kap hírt Magyarországról, a magyar gazdasági vagy egyéb
helyzetrôl, nagyon méltánytalan az olyan kép, ami
minden esetben ellenséges, ami a hazai baloldal elcsépelt
4
buta panaszait, igaztalan, magyar földön már csak
nevetséges rágalmait terítik itt, a világ másik felén,
ilyenkor felvetôdik a kérdés: mit lehet tenni annak
érdekében, hogy ez ne így legyen?
A magyar médiatörvényben van olyan szakasz ami itt
megemlíthetô: „A közérdeklôdésre számot tartó hazai és
külföldi eseményekrôl, vitatott kérdésekrôl a tájékoztatásnak
sokoldalúnak, tényszerûnek, idôszerûnek, tárgyilagosnak és
kiegyensúlyozottnak kell lennie.” Ez a Sebestyen-féle írás a
felsorolt követelmények egyikének sem felel meg. Talán
fel lehetne használni a Letters to the Editor rovatot?
Kiegyensúlyozott akkor lenne, ha a helyreigazítás,
elhelyezésben és méretben azonos lenne a kifogásolt
cikkel. Jól tudjuk, ez nem így megy.
Lehet, hogy sokakat foglalkoztat Magyarországon is a
sorozatos sajtótámadás, amirôl jó lenne kiértékelô
tanulmányt olvasni. Például annak feltárása érdekében,
hogy a szovjet iga alól felszabadult országok közül miért
csak Magyarországon belül van olyan méretû politikai
ellenállás minden ellen, ami az ország édekeit igyekszik
védeni külföldi üzleti és banki érdekekkel szemben?
Továbbá, miért csak Magyarországról szállnak szét a
nagyvilágba olyan jómadarak, és azoknak miért van olyan
szíves jó fogadtatása és alkalmazása például a nagy
nyugati sajtóban, akik a letûnt kommunista rendszer
idejében is nyugati elfogadottságot élveztek? Még tovább,
miért van az, hogy a világmédia és a nyugati hatalmak
politikai szervei hévvel ostorozzák a magyar nemzeti
törekvéseket, ugyanakkor például a magyarokéval
szomszédos országok hasonló törekvései nem érdeklik
ôket, mi több, ezen országokban magyarok ellen
5
elkövetett etnikai üldözés miatti magyar panaszokat
nacionalista rendzavarásnak minôsítenek. Egy ilyen
tanulmányból kitûnne az is, hogy miként kerül annyi sok
politikai, sajtó és tudományos intézeti helyre a
magyarországi kommunista uralom kebelmelegébôl
származó egyén?
A Szovjetunió megszûntével a hivatalos nyugati
politika, és a nyugati politikai mozgalmak dialektikája
fokozatosan olyan elemekkel és kifejezéskészlettel töltôdik
fel, amiket a levitézlett kommunista rezsimek elit
rétegének megnyilatkozásaiból ismerünk. Ennek egyik
hordaléka, becsmérlô szóhasználata a fasisztázás. A
bolsevista szótárban fasiszta az, aki ellenzi a
kommunizmust. Családi örökségként mai jelentése a
nyugati használatban: fasiszta az, aki nem demokrata, a
szónak abban az értelmében, hogy aki demokrata az
alapvetôen antinacionalista.
Nézzük ezt a politikai tudomány oldaláról. Faragó
Béla szerint „a liberalizmus nemcsak az ember természetébôl
alkotott filozófia vagy politikai elmélet. Ha csak errôl lenne
szó, nem lehetne másról beszélni, mint liberális
gondolkodókról, illetve liberális szektákról. A valóságban
azonban az idôk folyamán a liberalizmus a nyugati
országokban széles körben tapasztalható szellemiséggé, etikai
beállítottsággá vált, s az illetô országokban a társadalmi
mentalitás és kultúra részét képezi.”
A nyugati országok társadalmát egy példátlan
történelmi esély kivételes helyzetbe emelte, a tengeri
hatalmak hajózásra alapozott gyarmati kizsákmányolás
által véglegesített prosperitás állapotában megalkották
szerencséjüket igazoló filozófiai tanukat, igeológiájukat, a
6
mindent szabad (nekik, mert erôsek) elvet szentesítô
liberalizmust. Ezt erôltetik most a világ másik részére,
esetünkben Európa (szovjet átnevelés utáni) keleti felére,
ahol a liberalizmus szabadságot biztosít a nyugati
hatalmak részére gazdasági kizsákmányolásra.
Magyarországon liberalista az, aki híve a demokrata
nagyhatalmaknak. Ugye, Mr. Sebestyen elítéli azokat,
akik a pénzügyi válságot szélsôségesen másképpen akarják
megoldani... feltehetôen nem az IMF utasítások szerint.
De nézzük csak, a pénzügyi válságot nem Magyarország
hozta létre. Magyarország kormánya csak országa
érdekeit szolgálhatja, a rá is ártalmas pénzügyi válságot is
csak érdekei szerint kezelheti. Felelôsségét növeli a saját
országos válsága mikénti kezelése. Az államadósságért
valóban az ország kormányai felelôsek. De kizárhatjuk-e
annak lehetôségét, hogy Magyarország – és persze a
többiek is – beletereltettek a kelepcébe, és a
rendszerváltoztatást is zsákmánylesô nemzetközi
intézmények szorításában végezték oly módon, hogy csak
újabb adósságokkal tudtak egyáltalán fennmaradni. Ide
tartozik annak lehetôsége is, hogy a válságból kivezetést
elhatározott magyar kormányt pontosan ezért támadják.
Hogy soha ne szabaduljon meg a kamatrabszolgaságból.
A pénzügyi gyámság szuverenitás-sorvasztó állapotából
soha ne kerüljön ki. A nagyhatalmi nyomulásnak ma ez a
módszere.
„Kitûnt, hogy az Európai Unió politikusainak egy
hangadó része kettôs mércét alkalmaz, képmutató módon
viszonyul a demokráciához. Szerintük a többségi demokrácia
csak abban az esetben mûködik helyesen, ha az újonnan
csatlakozott államokban a nemzetközi pénzügyi körök
7
érdekeinek megfelelôen alakulnak a választások, azaz olyan
kormányok kapnak mandátumot, amelyek zokszó nélkül
hajlandóak elárverezni az ország lakosságának jövôjét,
ellenkezô esetben jönnek a szankciók, és a megmondó emberek
képtelen állításokkal, egetverô hazugságokkal nyilatkozzák
tele az elektronikus médiát és a nemzetközi sajtót.”
Dr. Hódi Sándort idéztük, a Délvidéken élô neves
pszichológust, most megjelent Miért hazudnak a
politikusok címû könyvébôl. Van abban még a
demokráciáról is néhány mondat:
„A demokráciára való hivatkozás ma olyan, mint
régebben a Szentírásra történô utalás: végetvet minden
vitának. A megfellebbezhetetlen igazságot jelenti,
megkérdôjelezhetetlen erkölcsi normát, a kifogástalan
viselkedést és irányadó magatartást. A szó lakatot tesz mások
szájára, kerékbe töri a gondolkodást, akkor is, ha annak
használója nincs is a fogalommal tisztában. Márpedig
többnyire ez a helyzet, a politikai tusakodásban mindenki a
demokráciával leplezi szándékát. A nagyhatalmak nap mint
nap kioktatásban részesítik a világ népeit az emberi
szabadságjogok és a demokrácia hiányára hivatkozva. A
demokrácia terjesztése érdekében háborúkat szítanak. Ebben
az Egyesült Államok az éllovas. Az úgynevezett fejlett
Nyugat a kelet- és közép-európai kisállamokat oktatja
gazdasági szankciókkal.”
Mr. Sebestyen is a demokráciát félti a készülô magyar
egypártrendszertôl. Az, hogy Amerikában hol a
Köztársaságpárt, hol a Demokrata Párt kormányoz a
választás értelmében, az demokratikus. Ha
Magyarországon a Fidesz–KDNP együttes kormányoz az
maga a veszély. Amikor az MSZP–SZDSZ együttes
8
kormányzott, az viszont OK odaát, ahol minden
körülmények között demokrácia van évszázadok óta, az
tehát az igazodási pont. Na nem úgy hogy hozzá hasonló
legyen valamely ország, hanem úgy hogy demokrata az
amit és akit az Egyesült Államok olyanként elfogad.
Mindezek ellenében Magyarország akkor menekül
meg a gyarmati kizsámányolók karmaiból, ha rendbe
tudja hozni államgazdaságát olyan mértékben, hogy fizeti,
majd végül kifizeti a piszkos adósságot, és lesz annyi
ereje, hogy a Nemzeti Bank végre az ország bankja
legyen. Nincs abban semmi különös, hogy védekezni kell,
meg kell védeni az ország érdekeit, el kell hárítani a külsô
veszélyeket, és le kell törni az áruló, belsô ellenséget.
Mindig így volt, ez az élet rendje. Azonban most
rendkívüli állapot van, mondhatni, háborús idôszak, nem
tankok nyomulnak, állami szuverenitások forgácsolódnak
ebben a baltás nyomulásban.
„Magyarország egy aggodalmas példa arra, hogy mi
történhet Európa perifériáján lévô országokban, ahol a
demokráciának gyatra gyökerei vannak” – így panaszkodik
Victor Sebestyen.
A demokrácia világvallás. Halál a hitetlenekre – dívott
egykor, ma is életbevágó dolog mindenki számára
megvallani demokrata mivoltát. Meg is teheti akárki,
mert a demokrácia annyiféle lehet, ahány uralkodói
szándék felmerül. Csak annyi kell, hogy a fôdemokraták
elismerjék. A demokrácia az uralkodás hitelve.
Kimondatik, hogy a démosz, vagyis a nép uralkodik.
Persze közvetve képviselettel, még közvetvebben pártok
által. A népképviselet 50 százalékban illúzió, 50
százalékban manipuláció. Amerikában teljesen nyíltan
9
pénzkérdés minden ordó és pozíció. Vezetô demokrácia.
USA polgárai nem kételkednek, hisznek. Azt is
elfogadják, hogy államuk fegyveresen terjessze a
demokráciát. Aki része a birodalomnak, élete elemévé
válik annak diadala.
Találkozásunk a demokráciával nem volt felhôtlen. A
demokrácia királyságellenes. A magyar történelem ab ovo
királyi. A liberalizmusnak, a demokratizmusnak a
köztársasági államforma felel meg. Bemutatkozásuk
1918–19-ben brutális volt, nem kopogtatva kértek
bebocsátást, berugták az ajtót, gyilkoltak, ránk gyújtották a
tetôt. Megismerkedtünk a terrorkülönítmények nyilvános
utcai akasztásaival, a szólam: a nép demokratikus
átnevelése. Trianonban a gyûlölet a királyságnak szólt,
ellenségeink demokrata minôsítéssel szabad kezet kaptak
a zsákmányolásra.
Második találkozásunk a felszabadítás hazugságával
indult. Az a nemzedék a demokrácia szót ismét a terror
tombolása alkalmával tanulta meg értelmezni. 45 éven át
kellett alkalmazkodni a szavak értelme és hivatalos
jelentése ellentmondásaihoz.
1990-ben ismét minden a demokrácia nevében
történt, megkaptuk a parlamenti demokráciát,
kitárulkozott az ország az annyi sokáig vágyott nyugati
világ elôtt, várva az elcsépelt szavak igazi tartalmát
femutató élményeket. Még ma is tart a csalódás kábulata
az elérkezett liberalizmus eredményeitôl. Ennek már
könyvtárnyi irodalma van, de elég itt egy rövid jellemzés
ismét dr. Hódi Sándortól: „Az, ami 1989–90-ben
lejátszódott Magyarországon, amit sokan rendszerváltásnak
neveznek, valójában csak politikai és állami vonatkozásban
10
hozott változást, talán némi pozitívumot, a valódi
demokráciából azonban vajmi kevés valósult meg. Az anyagi
szférában a régi/új vezetés úgy próbálta meg visszaállítani a
piacgazdaságot, hogy gátlástalanul a lakosságra szabadította
a vadkapitalizmust, aminek következtében a magyar
társadalomnak több mint 60 százaléka a létminimum
határára, vagy az alá került, és ijesztô méretûvé vált a
munkanélküliség.”
Nem világhatalmi ideológiákat, elveket, teóriákat kell
tanulmányozni és követni, hanem Kölcsey nyomán:
„Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”
Arra a kérdésre, hogy mit tehetünk ezekkel a rossz
hírünket terjesztô írásokkal, az a válaszunk, hogy ez
elháríthatatlan, mert része annak a tevékenységnek, ami
történt és történik Magyarországgal. De fontos ezeket az
eseteket ismertetni Magyarországon minden fórumon,
hogy az ország népe tisztán lássa milyen a helye a
világban, hogy mi az amit meg kell védeni, hogy segítsék
egymást és a kormányt megerôsíteni az országot, hogy
meg tudja magát védeni.
/A cikkek forrása: a szerző 2012.09.01-i levele/*B.Kiss-Tóth László
