| 12. szám |
Nyomtatásban először megjelent 2002-ben, a 6. számban
A könyv olvasható: angolul: http://www.hungarianhistory.
Magyarul kiadta a Magyarok Világszövetsége, angolul a Corvinus Öregcserkészek
Recenzió:
A nemzetiségi probléma megoldása
A demokratikus gondolkodást régóta izgatja az államok keretében élő kisebbségek gondja, emberi jogaik korlátozása, közösségeik elnyomása és erőszakos asszimilációjuk embertelen gyakorlata. A humánus értelmiség felismerésévé vált az, hogy ez a probléma nem kezelhető a kormányzatok belpolitikai tevékenységeként és ügyeként, s a gondokat nem lehet a szőnyeg alá söpörni, ez ugyanis olyan világprobléma, amely a földkerekség minden államában emberséges megoldásra vár.
Balogh Sándor (a politológia professzora az Egyesült Államokban) a kisebbségi kérdés nemzetközi szintű felvetésével az egész világ sorsára ható megoldást javasol egy új világrend kiépülése keretében. Erre tekintettel idézi László Ervin A világ túlélése (Budapest, 1992) című művének következtetéseit, miszerint olyan világrendre van szükség, amelyet nem világkormány irányít; a legfontosabb a színes pluralizmus és az egység közötti egyensúly megteremtése; s az integráció nem uniformizáltság, hanem koordináció a kölcsönösen előnyös rend elemei között. Ehhez kapcsolódik a szerző következtetése: az új világrendben az erőszakos asszimilációnak nincsen helye. Vezérelve szerint meg kell teremteni a pluralitást az egységben, beleértve a különböző etnikai csoportok autonómiáját. Ennek útja-formája pedig az autonómia meghonosítása és az elszakadás, a kiválás (szecesszió) joga — nemcsak Európában, hanem a többi földrészen is.
Természetesen a szerző nem vállalkozik arra, hogy az egész világon élő kisebbségek ügyével foglalkozzon, így Európára koncentrál, azon belül a Kárpát-medencére — Koszovó keserű tapasztalataira tekintettel.
Balogh Sándor meglepően kezdi könyvét: „a történelem az élet tanítómestere" maximája alatt térképet vázol fel, amelyben jelzi Európa nagyon forró és hideg térségeit. Hideg területnek tekinti (kék színnel jelölve a térképen) az autonómiával rendelkezőket: Katalónia, Baszkföld Spanyolországban, Skócia, Wales, az Aaland-szigetek, Dél-Tirol és Gagauzia Moldáviában, míg forró területek (piros színnel) az autonómiával nem rendelkezők: Baszkföld Franciaországban, Korzika, az albánok Koszovóban, a magyarok a Vajdaságban, Romániában, Szlovákiában és Ukrajnában.
Bevezetésében a szerző közli olvasóival, hogy vállalkozásának két oka van: az egyik gyakorlati, a másik elméleti. A gyakorlati indok: kísérlet a béke teremtésére a feszültségek és az erőszakos helyi zavargások jelzésével, a világ különböző területein a nemzeti önrendelkezés nemes céljának megvalósításával. Elméletileg pedig tisztázni kell az önrendelkezés fogalmát és értelmét.
Alaptétele: veszélyezteti a világbékét, ha a politikai, területi, gazdasági és egyéb megfontolások előnyben részesülnek az etnikai, nyelvi és kulturális (különösen a vallási) tényezők rovására. Fontos felismerése, hogy a nemzetközi jog új fejlődési iránya az etnikai konfliktusok békés megoldása jogi eszközökkel (beleértve a kényszerítést is a szélsőséges módszerekkel szemben).
Lényeges gyakorlati politikai mondanivalója az, hogy a status quo védelme miatt nem szabad elhanyagolni a lappangó konfliktusokat, s e feszültségek robbanásig fokozódása ellen megelőző intézkedéseket kell hozni.
A szerző XI. Pius pápára hivatkozva utal a nacionalizmus összefüggéseinek elemzésére is. A pápától idézve kijelenti: a tiszta és mérsékelt nacionalizmus sok erény táptalaja, a túlzó nacionalizmus viszont valódi átok. A szerző megjegyzi: nem lenne pontos jellemzés az, hogy a kisebbség mindig tiszta és mérsékelt, míg a többség túlzó nacionalizmust képvisel, de kevesebb lenne a konfliktus és az erőszak a világon, ha mindkettő — a többség és némely esetekben a kisebbség is — több mérsékletet mutatna. Példaként a francia kanadai terrorista kiscsoport radikális követeléseire utal, a másik oldalon pedig az etnikai tisztogatásra és az erőszakos asszimilációra (6. l.).
Az önrendelkezés fogalmi tisztázása szempontjából a szerzőnek fontos következtetése, hogy a történeti körülményekre és adottságokra figyelve kell megítélni az etnikai gondokat és feszültségeket.Balogh ezzel kapcsolatban Grotiusnak, a nemzetközi jog atyjának tételeiből indul ki, az ő elvi követelményeit tekinti alapnak a probléma megoldásához.
E világprobléma elvi megközelítésére tekintettel a szerző elutasítja a nemzetközi szinten elterjedt melting pot (olvasztótégely) koncepciójának érvényességét és európai alkalmazhatóságát; Európa (és az Egyesült Államok) politikusainak meggyőződésével és beidegződött szemléletével szemben sem tartja egybevethetőnek az észak-amerikai és a közép-európai helyzetet. Megállapítja, hogy Amerikában különböző kultúrák (ír, olasz, zsidó, magyar, lengyel stb.) élnek a domináns amerikai kultúrán belül, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia kormányzatai viszont az első világháború után nem tették lehetővé az etnikai kultúrák fejlődését, s a kisebbségek ellen etnikai tisztogatást, türelmetlenséget, agressziót és terrort alkalmaztak. Emiatt jut Balogh Sándor arra a következtetésre, hogy az olvasztótégely koncepciója helyett a kisebbségi autonómia mint emberi jog lehetővé tételére van szükség. A melting pot beidegződött személete alapján sokan nem értik a közép-európai (főleg a román) asszimilációs taktikákat (ilyen például az, hogy pénzügyileg támogatják a románok magyarlakta közösségek közé telepítését, hogy a magyarokat tiszta román közösségekben foglalkoztatják, s erőszakkal költöztetik, zaklatásnak és diszkriminációnak kitéve). Így a szerző a melting pot koncepciójának világméretű bukására következtet: „Ideje ezt nyilvánosan megtagadni" (13. l.).
Balogh professzor az önrendelkezés nemzetközi jogi fogalmának elvi elemzése során arra következtet Hannum fejtegetései alapján, hogy ha a többségi állam a kisebbségekkel szemben fegyveres erőszakot, tömeggyilkosságokat követ el (például a szerbek albánok elleni akciói, amelyekkel menekülésre kényszerítették őket a szomszédos országokba), akkor a nemzetközi közösség (vagyis az ENSZ) kinyilváníthatja a régió stabilitásának és békéjének veszélyeztetését, s dönthet a beavatkozásról. Ez a többségnek és kormányzatának akarata ellenére megtehető. A kiválást a nemzetközi jog elfogadja, Grotius szerint nincs szükség hozzá a többség jóváhagyására (91–92. l.). A szerző megjegyzi még, hogy, sajnos, nincs olyan nemzetközi fórum, amely elbírálná a kisebbség felkelésének vagy a kormányzat kisebbségek fölötti uralmának törvényességét. Arra is utal, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság elítélheti ugyan a népirtással vádolt egyéneket, a népirtást elrendelő kormányt viszont nem. Emiatt szükség volna a nemzetközi jog kiegészítésére: az ENSZ szankcióval kényszerítse ki a kormányoktól a kisebbségi jogok védelmét és autonómiáját. E szankció tartalmazhatná a kormány ama jogának megtagadását, hogy kormányozhatja a kisebbségeket, s elismerheti a kisebbségek által lakott területek függetlenségét. E tételt a kisebbségekre vonatkozó ENSZ-határozatként is javasolja a szerző (lásd e recenzió végén).
Az ENSZ-határozatokra vonatkozó javaslat kapcsán a recenzens Illyés Gyula tételét idézi (Janics Kálmán A hontalanság évei című művének előszavában): „Ha egy többségi ország képtelen arra, hogy kisebbségeit úgy kezelje, mint a többi állampolgárt: méltatlan arra, hogy azok sorsát irányítsa. Azok megvédésével… a civilizálódó emberiségnek kell" foglalkoznia.
Elvi következtetéseinek megalapozása végett Balogh Sándor konkrét társadalmi-történelmi tényekből indul ki, s okaik tisztázásával foglalkozik. Kiemelten elemzi a Közép-Európa sorsa és a magyarság szempontjából legfontosabb döntést, a trianoni szerződést. Taglalja a hazánkat érintő határmegállapítás ürügyeit, s bizonyítja a trianoni szerződés igazságtalan jellegét.
A Magyarországot sújtó döntés egyik ürügye volt az, hogy hazánk felelős a világháború kirobbanásáért. Ezzel szemben a szerző azokra a történeti kutatásokra, főleg a szövetségesek előkészületeire és mozgósítására utal, amelyek ennek ellenkezőjét bizonyítják. A magyar miniszterelnök vonakodása és egyéb tények ismerete alapján azt állapítja meg: Magyarország nem volt agresszor, s nem felelős az első világháborúért.
A trianoni döntés második ürügye a nemzetiségek joga az önrendelkezésre. Ennek gyakorlati vonatkozásaként Balogh professzor bebizonyítja, hogy titkos szerződések és magyarellenes koncepció volt a tényleges ok.
Elméletileg Grotius tételei alapján kimutatja a nemzetközi jog szabályainak és elveinek sérelmét Magyarország esetében. Erről tanúskodik Millerand levele is, amelyben a magyar népszavazás elutasítását így indokolta: a szövetséges és társult hatalmak meg voltak győződve arról, hogy döntésük a közép-európai etnográfiai viszonyok és nemzeti aspirációk gondos áttekintésén alapult (63. l.). A szerző megjegyzi: Millerand összetéveszti az áttekintést a népszavazással.
Balogh Sándor Millerand leveléből a magyar kormányzat megnyugtatására szánt részt idézi: az utódállamok a szerződésben aláírták (és ratifikálták), hogy garantálják a kisebbségek védelmét és érdekeit. A kisebbségi jogok védelmét viszont vonakodva, csak nyomásra fogadták el, s nem is érvényesítették, mivel nem volt hatékony nemzetközi intézmény e szerződésben vállalt kötelezettség teljesítésének ellenőrzésére.
Külön elemzi a szerző Csehszlovákia vezetőinek azt az ígéretét, amely szerint Svájchoz hasonló államot teremtenek. Ezzel szemben a második világháború után a nemzetállam (a szlávok állama) koncepciójáig, vagyis Csehszlovákia kisebbségektől való megtisztításának gyakorlatáig jutottak el: a németek irtásáig és kitelepítéséig, a magyarok üldözéséig, állampolgárságuk megvonásáig (a „reszlovakizálás"-t erőltetvén) és ugyancsak kitelepítéséig.
Fontos tény a megalapozatlan trianoni döntést illetően, hogy a népek önrendelkezési jogának ürügyén 30% (3,7 millió) „szabadult fel", s 9,6 millió került idegen uralom alá. Ezt támasztja alá az új államok etnikai összetétele: Csehszlovákia tizenhárommilliós népességéből 48,4% cseh, 25% német, 16% szlovák és 9% magyar; Jugoszláviában 54% szerb, Romániában 67% román (Erdélyben 54%) (63. l.). Ily módon új multinacionális államok jöttek létre, a döntéshozók félrevezetése alapján (főleg Beneš, Masaryk és Brătianu negatív szerepe említendő). Így a nemzeti önrendelkezési jog semmivé vált. Idekívánkozik a recenzens idézeteként Lloyd George 1928-ban megfogalmazott felismerése: „Mindazok az okmányok, amelyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségeseink elénk terjesztettek, hazugok és megtévesztők voltak. Mi hamis adatok alapján határoztunk." Henry Pozzi hozzátette: ezt a vádat sohasem döntötték meg (A háború visszatér. Budapest, 1935, 13. l.).
Az első és a második világháború utáni békeszerződéseket pontosan értékeli Mitterand volt francia államelnök: „mind igazságtalan szerződések voltak, hogy kielégítsék a győztes dicsőségvágyát", s figyelmen kívül hagyták a történelmi, földrajzi, szellemi és etnikai realitásokat.
A szerző az önrendelkezés nemzetközi jogi fogalmának elemzése során az elszakadás és a határok problémájával is foglalkozik. Kiindulásul Hannum alaptételét idézi: az önrendelkezést a népre, nem pedig a területre kell vonatkoztatni (83. l.). Grotius rögzíti, hogy az elszakadás igénye a nemzetközi jogban mindig meg van engedve, s jogszerű és békés végrehajtása népszavazást követel meg. A nemzetközi jogban a kiválással kapcsolatban ütközik az emberi jogi és a területi megközelítés; az utóbbi csak az elszakadással foglalkozik, míg az előbbi élesen megkülönbözteti az önrendelkezés két formáját: az autonómiát és a kiválást. Bizonyos kisebbségek emberi jogainak védelme az erőszak kiterjedése következtében autonómiakövetelésre vagy az adott államtól való elszakadásra vezet (főleg az erőszak tűrhetetlen szintje esetén).
A szerző az autonómiákkal kapcsolatban a dekolonizáció felületes következményeivel foglalkozik: a gyarmatok felszabadítása során nem törődtek az etnikai kisebbségekkel. E folyamatban az elszakadás, de még a területi autonómia követelése is tiltva volt. A határok megváltoztatásának tilalma miatt etnikai konfliktusok lángoltak fel. (Ebből is adódik a menekültek nagy száma más földrészeken.)
A jelenlegi körülményekről szólva a szerző megállapítja: a helyzet rendezetlen, mert nincs olyan nemzetközi hatóság vagy bíróság, amely döntene a kivételes állapotról, a rendkívüli helyzetről; nem rendezték a határviták eseteinek megoldását. Így a jog a politika eszköze; ezen alapul az a tény is, hogy az ENSZ a kormányok képviselete, nem pedig a népeké (105. l.).
Balogh professzor az elméleti elemzés mellett részletesen foglalkozik az autonómiák gyakorlatával a magyar történeti fejlődésben és a jelenlegi helyzetben. Külön elemzi az Aaland-szigetek autonómiáját, a rétoromán megoldást Svájcban, a gagauz autonómiát Moldovában, a baszk kisebbség és Katalónia helyzetét Spanyolországban, valamint Dél-Tirol autonómiáját Olaszországban.
A szerző nemzetközi dokumentumok alapján a határok sérthetetlenségének, az államok területi integritásának és a belügyekbe való be nem avatkozásnak a tételével is foglalkozik. Rögzíti az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartásának követelményét, többek között a területi nemzeti kisebbségek tiszteletét, valamint a népek egyenlő jogának és önrendelkezésének elvét. Megjegyzi: a kisebbségi jogok megadása lényegében a kormányok jóakaratára van bízva, s ki van zárva a külső befolyás, mivel tilos a külső beavatkozás.
A szerző szerint Grotius álláspontjára tekintettel nem tekinthető nemzetközi jogi elvnek a határok sérthetetlensége, mivel a status quo védelmében fogalmazzák meg a kormányok szerződései és határozatai. Figyelembe kell venni azt a helyzetet, hogy mesterségesen állapították meg a határokat az első világháború után, majd a másodikat követően Nyugat-Németország felosztása esetében; s ez állapítható meg Tibet kínai megszállásáról vagy a cári Oroszország által létesített birodalomról is.Balogh úgy értékeli: a határok sérthetetlenségének koncepciója a hidegháború kompromisszuma azért, hogy Oroszországot a helsinki folyamatban való részvételre ösztönözzék; s itt az ideje annak, hogy ezt elvessék (113. l.). Így a „megszentelt" terminus használata nem megfelelő, mert nem alapvető jog a területi integritás vagy a lakosság egy részének (etnikai, vallási csoportoknak) az elnyomása a többség által. Ha valaminek megszenteltnek kell lennie, az az emberi jogok sérthetetlensége. Emiatt az EBESZ politikájának az emberi jogok elsődlegességének szilárd alapján kell állnia a politikai rezsimek esetében (114. l.).
A nemzetközi dokumentumokban és szakirodalomban szerepel a nemzeti kisebbségek autonómiája azért, hogy megelőzzék az elszakadást. Hangsúlyozzák: az elszakadási kísérletek ellen az autonómiát időben meg kell adni, ezzel megelőzhető az erőszak. A szerző megjegyzi: az autonómia Bosznia és Koszovó esetében túl késő, ám a Vajdaság, Szlovákia vagy Erdély és a világ más részein még nem az (109. l.).
Balogh professzor a téma elemzése után papírra veti következtetéseit. Hangsúlyozott kérdése: mit tehetünk háború és erőszak nélkül? Szerinte több lehetőség is van, ha a nemzetközi közösség készen áll néhány erőteljes akcióra.
Miért kell a nemzetközi közösségnek (ahogy a nagyhatalmak közreműködését Balogh professzor felveti) felkészülnie az erőteljes tevékenységre a Kárpát-medencei népek problémáinak megoldásában? Azért, mert a történelmileg alakuló folyamatba (Európa szerves fejlődésébe) erőszakosan beavatkoztak a nagyhatalmak bizonyos országok megszüntetésével, a határok kijelölésével és mesterséges államok létesítésével. Balogh professzor következtetéseihez hozzáteendő: ez a beavatkozás olyan (még ma is élénken élő) frusztrációt okozott, amely csak nemzetközi segédlettel szüntethető meg, a normális szerves fejlődés elősegítésével.
A szerves fejlődés igénye magyarázatra szorul. Nem hagyható figyelmen kívül a Kárpát-medence népeinek régebbi rendezett együttélése, vagyis a magyar államban a különböző autonómiák szervezett és spontán, föderális jellegű együttműködése, így a magyar–horvát szövetség, a magyar–szlovák szimbiózis, a magyar–rutén természetszerű együttélés vagy Erdélyben a három nemzet autonómiáinak alkotmányos rendje. Ez módosult a románok és a szerbek betelepülésével, valamint közjogi-politikai szerepük rendeződésével és érdekvédelmük érvényesülésével. E föderatív jellegű fejlődést és együttműködést akasztotta meg és fordította torz irányba a nagyhatalmi döntések sorozata, így alakult ki a nemzeti szembenállás feloldása helyett az úgynevezett nemzetállami megoldás, amelynek következtében ellenségeskedés bontakozott ki a Kárpát-medencében.
Mi okozza a frusztrációt? Először is a magyarság egységének szétzilálása, egyharmadának idegen uralom alá helyezése (másodrendű állampolgárokká minősítése, anyagi javaiktól és közösségi intézményeiktől való megfosztása, állampolgárságuk megtagadása) és az ország kétharmad területének szétosztása (Románia Magyarországból nagyobb területet kapott, mint a megmaradt, megcsonkított rész, sőt, a darabolásból még a szövetséges Ausztria is részesült — Dél-Tirol kárpótlásáért). E békerendszer nemcsak a magyarságot, hanem a szomszédos államok közgondolkodását és politikáját is frusztrálta, mivel szisztematikus agymosással az igazságtalanságot igazságosnak tüntették fel, állandó félelmet gerjesztettek a magyarokkal (az áldozattal) szemben, s a határok (a status quo) védelme vált központi kérdésükké. Így ezek az országok feladták addigi demokratikus hagyományaikat, s fejlődésük az etnokrácia és a diktatórikus megoldások irányába torzult.
A Kárpát-medence e frusztrált helyzete ily módon a nemzetközi közösség erőteljes segítségével oldható meg, mivel a kisebbségi autonómiákat a kormányok megtagadják. A helyzetre tekintettel a legdemokratikusabb és leghumánusabb megoldás a határmódosítás lenne ENSZ-döntéssel, népszavazással vagy az autonómiák nemzetközi garantálásával.
Az első és a második világháború utáni határmegállapításokkor csak ritkán alkalmazták a népszavazás intézményeit, a Kárpát-medence esetében ezt a magyar követelések ellenére megtagadták (kivéve Ausztriában). Az utódállamok nem teljesítették a békeszerződésben vállalt kötelezettségüket, emiatt nyolcvan éve a kisebbségi sorban élő magyarok másodrendű állampolgároknak számítanak, s a mai napig sem hajlandók nekik autonómiát adni. Emiatt újólag felvetődik a határok felülvizsgálata nemzetközi fórumokon, a népszavazás intézményének alkalmazása demokratikus kritériumok és nemzetközi ellenőrzés alapján.
Megalapozza ezt az, hogy az 1975. évi helsinki zárónyilatkozatban rögzítették: az aláíró államok úgy vélik, határaik a nemzetközi joggal összhangban békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók. E tétel konkretizálódásaként foghatók fel az 1989 és 1991 közti fordulatban a békés államhatár-módosulások.
A magyar határok meghatározásával kapcsolatos döntések megítélését befolyásolja az a tény, hogy a népek önrendelkezési jogának nemzetközileg elfogadott elve alapján a határok megállapításának újragondolása és revideálása népszavazás javasolható, nemzetközi jogi intézmények alkalmazásával — különösen a magyar határok mentén élő magyarlakta (de a nemzetközi jogelvekbe ütköző telepítésekkel vegyes lakosságúvá alakított) területekkel kapcsolatban. Emellett felvetődik a magyar autonómiák nemzetközi követelése, valamint a békeszerződések és a nemzetközi egyezmények teljesítésének elmulasztásával kapcsolatos kormányzati felelősség megállapítása.
Ily módon a nemzetközi közösség, vagyis az ENSZ erőteljes fellépését követeli meg a Kárpát-medence jelenlegi helyzete. Ez pedig áttekintést és döntést kíván a határmódosítást vagy az autonómiát illetően, s a szerző következtetéseinek kiegészítéseként egyenkénti konkretizálásra van szükség.
A vegyes lakosságú Várvidéket (Burgenlandot) Beneš az északi és a déli szlávok korridorának szánta, ám a döntéshozók Ausztriához csatolták. Ez esetben népszavazást is engedélyeztek. A későbbiekben azonban a magyarság erőteljesen asszimilálódott, a magyarok autonómiája nem érvényesült, s emiatt több községben felvethető a népszavazás kérdése.
Szlovákiában a magyarság autonómiájának hiánya mellett a magyarlakta területek szlováklakta közigazgatási egységekbe foglalása is a kisebbségi jogok korlátozására szolgál. Máig érthetetlen a Csallóköz és a vasúti közlekedési vonal miatt a felvidéki magyarlakta sáv Csehszlovákiához csatolása. A helyzet megoldása végett a hovatartozásról szóló népszavazás indokolt lenne.
Kárpátaljának a volt Szovjetunióhoz csatolása történetileg indokolhatatlan. Mindenképpen felvethető újabb (csalásmentes) népszavazás, s nem csak a határ menti magyarlakta területekre.
Közismert, hogy Romániához a jelenlegi Magyarországnál nagyobb területet csatoltak: nemcsak Erdélyt, hanem a Partiumot és a Bánság egy részét is. A magyar autonómia hiánya miatt a népszavazás főleg Partium és a Bánság esetében vethető fel, a betelepítések ellenére is. Külön elemzendő a moldvai csángók katolikus egyházi segédlettel véghezvitt, erőszakos asszimilációja és autonómiájuk hiánya. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a második világháború után a moldvai csángók számára magyar iskolákat működtettek, majd megszüntették őket. Megoldandó az erdélyi tömbmagyarság (Székelyföld) és a szórványmagyarság autonómiája is.
Az első világháború után Szerbiához csatolták a Bánság másik részét, valamint a Bácskát és a Szerémséget. A népszavazási kérelmet e területek esetében a nagyhatalmak elvetették. A betelepítések ellenére maradtak magyar többségű települések a határ közelében. Ezért itt ugyancsak javasolható a népszavazás, másutt pedig az autonómia követelése.
Horvátország magyar kisebbsége főképpen a Baranya-háromszögben él, s a háborús pusztítások ellenére itt is felvethető népszavazás.
Szlovéniában él a magyarság legkisebb része. Minthogy számukra az autonómia adva van, csak az ő megkérdezésükkel lehet foglalkozni a népszavazás kérdésével.
Balogh professzor fő következtetése szerint az ENSZ hivatása az, hogy elősegítse az igazságtalanságok kiküszöbölését és a várható konfliktusok megelőzését. Ennek érdekében kidolgozott az ENSZ számára egy javaslatot a nemzeti önrendelkezés megoldásáról. A határozattervezet elfogadása — új világrend meghonosítása keretében — nagymértékben befolyásolná a nemzeti kisebbségek fennmaradását (az önrendelkezési jog alapján), valamint a népek békés együttélését és a kormányzatok ez irányú felelősségét. A javaslat jelentősége indokolja, hogy könyvének e függelékét szó szerint idézzük:
„Javaslat a nemzeti önrendelkezésről szóló ENSZ-határozat tervezetére.
Az önrendelkezés klasszikus grotiusi definíciója, az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1921-es Aaland Islands-i határozata, a nemzetközi jog különféle egyéb forrásai, valamint a szakértői állásfoglalások és jogi szakvélemények (opinio juris) alapján — az utóbbiak közül jó néhány említésre és megvitatásra került e könyvben — az Egyesült Nemzetek Szervezete számára a következő, a kisebbségek önrendelkezési jogáról szóló határozattervezet ajánlható megfontolásra.
1) »Kivételes és más módon el nem hárítható válsághelyzet esetén az emberek egy része a többiek beleegyezése nélkül is másra átruházhatja a saját maga fölötti szuverenitást« (Grotius: A háború és béke jogáról, 3, XX, 5.).
2) Kivételes válsághelyzet különösen:
a) ha a kormányzat nem biztosítja és védi meg az erőszakos beolvasztás és egyéb támadások ellen a kisebbségek azon jogait, hogy kulturális, vallási és nyelvi identitásukat megőrizhessék, s e jogaikat, szükség esetén akár pozitív megkülönböztetés révén, ugyanolyan feltételek mellett gyakorolhassák, mint ahogy azt a többség teszi;
b) ha a kormányzat nem ismeri el és tartja tiszteletben az autonómia bevett formáit, így egyebek mellett a magán-, a részvételi, a határokon átívelő és a területi autonómiát, nem nyújt védelmet az ezen és más olyan jogok gyakorlásához, amelyeket a civilizált társadalmak hagyományai, a különféle két- és többoldalú szerződések és más okmányok biztosítanak;
c) nemzetközi válsághelyzet előidézése, határincidensek, más országokba irányuló menekültinvázió kiváltása, a nemzetközi személy- és áruforgalom megzavarása vagy a nemzetközi szerződések be nem tartása.
3) A Nemzetközi Bíróságnak a jogsértő fél szuverén státusától függetlenül joghatósága van az e cikkelyre alapozott panaszok meghallgatására és elbírálására. Ha az ügy a fentiek szerint valóban „kivételes válsághelyzet", ez esetben joga van a jogkövetkezmények meghatározására. A bíróság
a) felfüggesztheti a jogsértő kormányzat működését, s a választásokig terjedő időszakra ideiglenes ügyvivő kormányzatot hozhat létre;
b) elrendelheti az autonómia egy vagy több formáját;
c) kivételes esetben az érintett területen népszavazást rendelhet el az elszakadás kérdésében.
4) Az ENSZ-nek legalább két tagszervezete, amelyek közül legalább az egyik nem érintett a felek vitájában, a CSCE, az ODIHR, az Európai Közösségek vagy más regionális szervezet megfelelő szervei, valamint az ENSZ Titkársága által e határozat betartásának ellenőrzésére felállított bizottság képviselői részt vesznek a bíróság munkájában. A nem kormányzati szervezetek együttműködnek a fenti szervezetekkel a kisebbségek jogait érő sérelmek felderítésében és felmérésében.
5) A jogsértő nemzeteknek legfeljebb egy év áll rendelkezésükre a bíróság határozatainak teljesítésére. A vádemeléstől a teljes rendelkezésig tartó időszakban is foglalkozni kell mindenféle visszaéléssel, erőszakkal és a kisebbségellenes tevékenység fokozódásával, az ebben részt vevő személyeket, a kormányzati hivatalnokokat is beleértve, súlyosan meg kell büntetni.
6) Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a bíróság döntéseit minden lehetséges békés eszközzel, szükség esetén akár erőszak alkalmazásával is kikényszeríti.
További javaslatok:
Amíg az Egyesült Nemzetek Szervezete el nem fogad egy ilyen vagy ehhez hasonló hatékony határozatot, javasoljuk, hogy az e tervezet bevezetőjében felsoroltakra támaszkodva, különösen a kiegészítő források és jogi szakvélemények alapján, a bíróságban képviselettel rendelkező felek a fentiek szellemében kíséreljék meg a bíróság tevékenységét a kisebbségek jogainak védelmére is kiterjeszteni. A nemzetközi jogi gyakorlatban számos olyan ügyben kezdeményeznek eljárást, amely esetekre nem létezik korábban elfogadott tételes jogi szabályozás."
/Forrás: dr. Balogh Sándor prof. 2012.01.31-i levele/*B.Kiss-Tóth László
