Apokalipszis már 2012-ben?

Dr. Egely György feltaláló tanulmánya /2008-ból/:

Ez a tanulmány négy részből áll.

Az elsőben bemutatjuk, hogy az energiaárak emelkedése miért és hogyan váltotta ki a társadalmi és gazdasági válságot, s megnézzük, milyen „játék” stratégiát követ az energiaipar, hogy űzték ki a piacgazdaságot az életünket alapvetően befolyásoló energiaiparból. Az olajipar dominánssá vált az energiaszektorban. Ennek kapcsán két olyan összeomlást vizsgálunk meg, melyek a monokultúra veszélyét mutatják. Az első a már terjedő tömeges méhpusztulás, valamint az 1840-es évek ír éhínsége (krumpliválság).

A második részben az 1520-as évek három, máig ható összeomlásának példáján (Mohács, Közép-Amerika, India) át megnézzük az odavezető út jellegzetességeit, tanulságait, hogy lássuk a párhuzamokat a mai helyzettel. A mohácsi összeomlás példáján át vizsgáljuk az akkori vezetés és a mai közti analógiákat (II. Lajos, a köznemesek, Szapolyai, Tomori Pál érsek, stb., valamint Horn Gyula, Kovács László, Magyar Bálint…)

A harmadik részben a környezeti és gazdasági válságból való kilábalási stratégiákat elemezzük. Látjuk, hogy a mai technikával a vég elkerülhetetlen. Ma csak két alternatívát ad a technika: Az energiatermelés vagy olcsó, de akkor szennyez, s ez környezeti katasztrófát okoz. Vagy megújuló, szennyezésmentes, akkor viszont drága, s az gazdasági összeomlást hoz. A megszokott módszerek többé már nem használhatóak... Vagy a technikai megújulás jön, vagy a stagnálás, esetleg ezután az összeomlás ...

A negyedik részben pedig az elmúlt 100 év 11 évenként bekövetkező sorsfordító eseményeit soroljuk fel. 2011-12-ben egyszerre három ok miatt is érhetünk kritikus eseményekhez.

I. rész.

Játék az összeomlással

Aki 1960 után született, jó esélye van, hogy erőszak, járványok vagy éhínség végezzen vele.”

Hetesi Zsolt, az ELTE fizikusa, a Fenntartható Fejlődés Egyetemközi Kutatócsoportjának elemzője hosszú tanulmányt tett közzé a közelgő társadalmi összeomlásról. Sötét képet fest a magas energiaárak miatti válságról: az elején még lassú, majd egyre gyorsuló társadalmi összeomlásról. A tanulmány szerint az eddigi megszokott társadalmi rend sok helyen összeomlik, nem lesz benzin, bizonytalanná válik az áramellátás, sőt, ezek következményeként összeomlik a közlekedés, egészségügy, stb. Emiatt akadozik az áruszállítás és csökkennek a mezőgazdaság hozamai is. A nagyvárosi emberek milliói először egymást ölik, majd nyomorúságos körülmények között vagy elmenekülnek, vagy ott pusztulnak el.

Vajon van-e realitása ennek a sötét, paranoid jövőképnek, vagy csak üres huhogás? Ha az utóbbi, akkor többet árt, mint használ. Mi lehet a valóságtartalma? Úgy gondolom, hogy a szerző diagnózisa átgondolt, alapos és nagy, helyenként 5-10%-os valószínűsége van annak a szomorú jövőképnek, amit ez a dolgozat leír [1].

Andrew Grove (Gróf András), az Intel elnök-vezérigazgatója szerint: ”csak a paranoidok maradnak fent” [2]. Gróf, aki jó pár válságot, számos „technikai földrengést” átélt már az elektronikai ipar késhegyre menő küzdelmeiben, hitelesen elemzi a válságok felismerésének ismérveit, elhárításuk módszereit, s számos cég felemelkedésének és összeomlásának tanulságait. Tapasztalatai szerint a válság mindig akkor következik be, amikor egy cég eredményei hosszú ideig javulnak, majd tetőznek – stagnálnak. Ekkor dől el, hogy minőségi váltással tudnak-e újra emelkedni, vagy – és ez a gyakoribb – megindulnak a lejtőn, ahonnan már nincs visszaút. A csúcs: a stratégiai inflexiós pont, amikor a termelés mennyisége, vagy a haszon tetőzik. Ez egyben veszélyes elágazási pont is. Kiút csak felfelé vagy lefelé van, nem lehet mindig a csúcson maradni.

Ma a fejlett világ termelése (a GDP, a nemzeti termék) mutatói szerint elérte a csúcsot, stagnál, alig változik. Valójában a világgazdaság már hanyatló óriáscég képét mutatja. A GDP-ben ugyanis benne vannak az óriás bankok és olajcégek nyereségei is, de ezek mögött már nincs társadalmi haszon, csak üres, az egész társadalmat megroppantó nyerészkedés. Rowan Williams, Canterbury érseke így fogalmaz: „Elképzelhetetlen mértékű vagyon keletkezett hasonló mértékben elképzelhetetlen mértékű megtévesztés, papírozgatás segítségével, ami csak a kereskedőiknek hozott hasznot.”

Robert Reich, Clinton egykori munkaügyi minisztere írja: „A kapitalizmus legrosszabb formáját hoztuk létre, ahol a magán nyereségeket kombináljuk a köz veszteségeivel. Ezek a bankárok Amerika legjobban fizetett menedzserei, cégeiket a magánszektor részeként kezeljük, amíg nyereségesek. De abban a pillanatban, amikor süllyedni kezdenek, közintézményként kezeljük őket, amiket nekünk kell megmenteni . . .”

Ezért találó Hetesi Zsolt tanulmánya, mert ráérzett a valóságra – már nem a csúcson vagyunk, hanem elindultunk lefelé. Egyszerre látszanak a gazdasági és környezeti megroppanás ismérvei. A harapófogó megmozdult, záródni kezdett.

Tanulságos, hogy magán és nemzeti bankok, biztosítótársaságok, pénzügyi felügyeletek, minisztériumok szakértőinek, elemzőinek tízezrei mennyire nem látják, nem látták előre a helyzetet. A sziklaszilárdnak, kikezdhetetlennek gondolt pénzügyi óriások most látták először (saját kárukon), hogy közvetve egy náluk jóval erősebb és ügyesebb ellenfél támadt rájuk: az olajipar.

Az összeomlás valódi oka

A - nálunk ismeretlen mértékben - jól élő első világ középosztályának még a 90-es évektől fogva könnyen adták a pénzt új, hatalmas kertvárosi házak vásárlására. Ez akkor az olcsó energia mellett gazdasági fellendülést is hozott. Amikor a lavinaszerű folyamat már robogott, és a középosztály szerényebben kereső része is hatalmas új házba költözött, megvette harmadik autóját is, az olajipar durván megemelte az árakat. Ők voltak a kedvezőbb helyzetben. Fűteni, világítani kell, munkába is kell járni. Viszont nem muszáj 4-6 fürdőszobás, 6-800 m²-es lakásban élni, a fele is elég. Az elemzők nem látták világosan azt az elemi feltételt, hogy a növekvő jóléthez olcsó energia kell. Az energiaárakviszont nem a bankvilág, hanem az olajipar kezében vannak. Az átlagpolgár pénzéért folyó küzdelemben a bankvilág vesztett. Ment a süllyesztőbe először a Century, aztán az American Home Mortgage, a Countrywide, majd a Bear Stearns, majd követte a Lehman Brothers, az AIG, a Merryl Lynch és még pár óriási angol bank is, de még a stabil európai bankok is remegnek. A folyamatnak nincs vége. Ma is élnének, ha az olajipar el nem szívja előlük az életet jelentő pénzt - a folyamatos áremeléssel. Ez az, amit a piacgazdaságot vizsgáló elemzők tízezrei nem láttak előre.

Fontos, hogy megértsük: jó pár olyan árucikket veszünk, aminek az ára attól függ, mennyi pénz marad a zsebünkben. Egy lakás, vagy az arany, de az élelmiszerek ára is a kereslettől, és nem elsősorban az előállítási ártól függ. Ezért lényeges tudni: mennyi szabad pénzzel gazdálkodhatunk. Pénzt (a gyakorlatban) nyomdagépeken vagy banki manőverekkel lehet „gyártani” - az ésszerűség határain belül. Energiát (legalábbis a tankönyvek szerint) csak véges mennyiségben állíthatunk elő. Ezért a gazdasági növekedésnek az energiatermelés a szűk keresztmetszete. Ha az energia ára nagyon elszakad az előállítási költségektől nagy bajba kerülünk. „Buborék” keletkezik, a reálgazdaság lassan, de gyilkos módon irreális, ingoványos gazdasággá válik, mint egy piramisjátéknál. A történelemben nem először pukkan szét ilyen buborék. A derék, s egyébként értelmes hollandok kezdték ezt a tulipánhagyma árának folyamatos emelésével.

Ma viszont egyszerre két buborék is keletkezett. A nyersanyag (ebben az energiahordozóknak van nagy súlya) és az ingatlan buborék. A közvélemény csak az előbbit látja, pedig a krízis kiváltója, s a veszélyesebbje: az energia árának elszakadása a reális ártól, azaz előállításának költségeitől. Ha újra lenne pénz a zsebünkben: az ingatlanok ára visszamenne, de a kibányászható energia mennyisége már nem állna vissza. Az fogyóban van. Az ingatlanpiacon mindig volt (és lesz is) hullámzás, ez divat kérdése is. Ott a spekuláció, az előállítási ártól való elszakadás majdnem normális, s ez a hullámzás a tőzsdékre is gyakran átterjed. A gazdaság nyakába tehát a bankszektor rakta a kötelet, de a sámlit az olajipar rúgta ki alóla. Az olajipar a háttérben, a homályban maradt, a válságért mindenki csak a harácsoló bankárokat okolja...

Most a bankok megint kockáztattak – és vesztettek. Elemi folyamatokat nem ismertek fel – a politikusokkal együtt. Persze nem kell sajnálni őket, a vezetőik – meg nem érdemelt - milliós végkielégítéssel távoztak. Például a 160 éves Lehmann Brothers bankot csődbe vivő igazgató működésének 8 éve alatt 300 millió $-t vitt haza - ami mögött nem volt érték, csak „levegő a lufihoz”. Aki igazán vesztett, az a nyugdíjra vagy a gyerek taníttatására kuporgató középosztály – de az egész Földön. A nagy kérdés: mennyire terjed tovább az összeomlás? Átterjed-e a teljes reálgazdaságra? Lesz-e olyan válság, mint a 30-as években? Vagy még súlyosabb, és visszafordíthatatlan, mint amiről Hetesi Zsolt tanulmánya ír?

Azt szokták mondani, hogy nehéz jóslásokba bocsátkozni, különösen a jövőt illetően. A kérdés lényeges: összeomolhat-e a mostani technikai civilizációnk akár részben is úgy, hogy közben százmilliókat, netán milliárdokat ránt magával az éhhalálba vagy a káoszba? Érdemes ilyenkor legalább arra gondolni, hogy pusztán a műtrágya termelés és elosztás egy évi kiesése miatt a mezőgazdasági átlagtermelés kb. a felére eshet vissza - hiszen biogazdálkodás igen piciny területen folyik még (már). A műtrágyát kőolajból állítják elő, így elérheti a kőolajár azt a magas szintet, amikor a termelők és fogyasztók már nem tudják megfizetni. Ebben az esetben a mezőgazdaság már csak kb. 2 milliárd embert tud eltartani. Ezt is csak állattartás nélkül, csak „vega” életmód szerint – ez viszont azt jelentené, hogy 4 milliárd ember nem juthatna táplálékhoz.

A dolgozat legfőbb érdeme, hogy a napi politika felszínes locsogása helyett a valós társadalom valós gondjaival foglalkozik. Valós adatok alapján, egyszerre vizsgálva a hagyományos energiaforrások (már jól látható) kimerülése miatti ipari és társadalmi problémákat, de a horizonton már látható környezeti válságot is.

(Ez utóbbira friss példa, hogy 2008 szeptember elején 34ºC körüli száz éves melegrekordok után egy hétre már 6-8ºC-os hideg rekordok születtek. Ez fecskék tízezreit pusztította el, ezért jövőre több lesz a szúnyog és a légy.)

A környezeti összeomlás friss, és gazdaságot is érintő jellemző példája az USA-ban kiteljesedő tömeges méhpusztulás. Ma már „vadon” nem élnek az első világban méhek, csak mesterségesen, kaptárakban, ahol „alkalmazottként” dolgoznak évtizedek óta. Nemcsak a mézzel és virágporral hajtanak hasznot, hanem a növények beporzásával is, s pótlásukra nincs más lehetőség. Einstein mostanában sokat idézett mondása szerint „ha a méhek eltűnnek, az emberiségnek négy éve van hátra”.

Most kezdenek eltűnni, főleg Kalifornia nagy, ipari mandula ültetvényeinek környékén. A dolgozók elhagyják a kaptárakat, a herék és a királynő élelem hiányában elpusztulnak. A kaptárak üresen maradnak, nincs új raj, akik beköltöznének. A jelenség már szép nevet is kapott – kolónia összeomlási zavar (Colony Collapse Disorder) - , de oka ismeretlen, s senki nem sejtette a bekövetkeztét, hiszeneddig minden rendben ment: a méhek szorgos munkával összegyűjtötték a mézet, azt elvették tőlük, s megkapták helyette a cukros vizet generációkon át. Aztán a rendszer hirtelen összeomlott. Az USA-ban a kaptárok 90%-ában pusztultak el, Nyugat-Európában 10-20%-os mértékű a rendellenesség, de a baj már Zala megyében is megjelent. A Newsweek fotókat közölt, ahol Kínában emberek porozzák be a virágokat kis ecsetekkel, létrákon állva, fáról fára járva. Ha nincs méh, nincs beporzás, és termés sem, amit megvehetnénk. A környezet, a gazdaság, a társadalom sok ponton kapcsolódik.

A méhek eltűnése immár felbecsülhető gazdasági károkkal is jár. Évi kb. 1 trillió dollár értékű mezőgazdasági termést tesznek lehetővé, az összes mezőgazdasági termény körülbelül harmadát. Ez az átlagember élelmiszerének is kb. harmada, de a vitaminok, antioxidánsok, nyomelemek többségéhez viszont beporzás útján jutunk… A cseresznye, alma, uborka, avokádó, dió, mandula, stb. nem terem a méhek munkája nélkül.

A méhek elől az USA-ban egyrészt az intenzív nagyüzemi mezőgazdaság, másrészt a fűnyíró vette el az életteret. A szépen nyírt pázsiton még egy virágos növény (kutyatej) is szégyennek számít…A vadvirágos rét – a rovarok élettere – nagyjából eltűnt. Az USA-ban a legnagyobb vetésterülete a nagy lakóövezeti területen monokulturálisan termelt, virág nélküli pázsitnak van… Ezt csak vágják és öntözik, semmi másra sem használják. A méheknek és más rovaroknak viszont nagyon jól jönne ha ott is vadvirágok teremnének…

A biológusok sejtése: a méhek szorgos társadalma azért omlott össze hirtelen, mert nem hagyták őket élni, az élettér, a virág elvonás mértéke meghaladott egy küszöbértéket. A helyette adott cukros víz mennyisége és minősége pedig már nem ért el egy minimális értéket sem. Gazdáik úgy vélték még lehet rajtuk spórolni egy kicsit, még tekerhetnek egyet a présen. Tévedtek.

Több, nehezen modellezhető tényező külön-külön talán elhanyagolható hatása együtt már veszélyesnek bizonyult. A genetikailag módosított új növények virágában kevesebb a tápérték, a természetes vizek ma több ipari szennyezést tartalmaznak, a rovarölő szerekből szétszóródott kis mennyiségek felhalmozódtak, a saját mézben levő immunerősítő anyagok pedig nagyon hiányoztak, mert elvették tőlük. Így annyira legyengültek, hogy tömegesen, megállíthatatlanul pusztulnak. Vajon tanulunk-e az esetből? Látjuk-e az eset modellértékét? Jelenthet-e a méhkolóniák (gyarmatok) összeomlásának példája figyelmeztetést az emberi kolóniákra? Vajon az emberi társadalomban sok helyen egyenként leküzdhető kis helyi krízisek együttese adhat-e figyelmeztetést számunkra?

Hetesi Zsolt tanulmánya átfogóbb képet ad, mint azok a tanulmányok, melyek egymástól külön-külön kezelik a környezeti és gazdasági bajokat (pl. Lovelock, Yergin [3,4]). Valójában még óvatos is a problémák felvetése, hiszen nem vizsgálja a többi stratégiai nyersanyag közeljövőben várható kimerülését (pl. platina, szamárium, ezüst, ón, ritkaföldfémek), valamint a termőföldek méretének csökkentése és gyors eróziójának ijesztő tendenciáit. (Ilyen gondok miatt nem érdemes például a nikkel-kadmium akkumulátorok tömeges elterjedésében gondolkodni.)

Amit a dolgozat nyíltan nem mond ki, de a sorok között érezteti: az államgépezetet működtető politikusok (és apparátusaik) alapvető technikai, gazdasági ismereteik hiányában (vagy anyagi ellenérdekek miatt) nem alkalmasak a horizonton már ma is látható, közelgő válságjelek felismerésére sem, nemhogy ezek megoldására. Ez részben vonatkozik a reálgazdaság vezetőire is.

A szervezett tudományról viszont nyíltan kimondja: „A tudomány jelenleg nincs „felfedező kedvében”, a felfedezések arányában (már) csak az 1600-as évek szintjén áll – visszazuhant arról a csúcsról, amely az 1870-es éveket jellemezte.

Tézisek

A tanulmány főbb tézisei ma (2008-9-ben) már jól körvonalazódnak, tapinthatóak:

  1. Az energia árak növekedése miatt az infláció meglódul, s többé nem áll meg.

  2. Az árak emelkedése miatt csökken a fogyasztás, emiatt a termelés, nő a munkanélküliség, tartóssá válik a válság.

  3. Az árnövekedés miatt az egészségügy is válságba kerül, akadozik, helyenként összeomlik – onnan járványok indulhatnak el. Ezt politikai zavargások követhetik, sőt éhínségek is. A harmadik világban a termésátlagok csökkenése miatt meglódulnak az élelmiszer árak, s az éhezés és járványok miatt 2040-ig 4-4.5 milliárd ember halhat éhen.

A tanulmány (nem eléggé) hangsúlyozott figyelmeztetése, hogy naiv az a remény, hogy majd a piacgazdaság mindent megold, a gazdaság a kényszer hatására majd megkeresi a kiutat.

Ezzel egybecseng például Soros György véleménye is. A „Globális kapitalizmus válsága” című könyvben egyértelműen leírja, hogy nem igaz, hogy a piacok az egyensúly felé törekszenek. Ha magukra hagyják a piacokat – a liberális szemlélet szerint – a vállalatok addig halmozzák a tőkét, amíg teljesen felborítják a kereslet-kínálat egyensúlyát. „Ha a piacok teljesen szabadon működnek, akkor a tőkekoncentráció megnő és elnyomorodás megy végbe, amivel Marx kapitalizmus-elméletében találkozunk” - írja. „A demokrácia ezért nem a kapitalizmus kísérője, hanem ellensúlya.”

A „zöldnek” nevezett erőforrások esete nem biztató: „Fejlesztésre, építésre, gyártásra már nincs sem idő, sem annyi hagyományos energia, mint amennyi a jelenlegi termelés akár tizedét is adná később.” Például a gazdag Németországban az államilag támogatott szélerőművek kapacitása a fogyasztás növekedésének ütemével sem tud lépést tartani, nemhogy átvenné például a hőerőművek helyét. „2015 decemberéig naponta 400MW új, megújuló energia forrást kellene a hálózatra kapcsolni az összeomlás elkerülésére.

Nagyjából ez a diagnózis. Ez reálisnak tekinthető, bár a számos részleten lehetne – kellene – gondolkodni, finomítani.

A tanulmány nem tér ki rá, de sokszoros, súlyos történelmi tapasztalat, hogy összetett, soktényezős, nemlineáris folyamatoknál a „vezetők” „előrelátó” képessége az esetek 4/5 részénél nem működik. Érdemes ezt egy példán bemutatni.

A monokultúra veszélye

1845-1848-ig Írországban (de Európa más részein is) addig elképzelhetetlen éhínség ütötte fel a fejét a hirtelen megnövekedett esőzések miatt. Az írek fő étele, a krumpli, egy gombabetegség miatt megrothadt. Nem volt semmi más élelmiszer helyette. Szó szerint milliók haltak éhen, és százezrek menekültek el, jórészt kivándoroltak Amerikába. Mindez duplán elkerülhető lett volna. A földterületük bérletéért az éhező írek az éhség tetőzésekor, 1846-ban 18.169 tonna búzát, 8.990 tonna árpát és 102.238 tonna zabot exportáltak. Ebből nem ehettek, mert a bérleti díjat nem enyhítették az angolok, a föld tulajdonosai. A gabonakereskedők viszont rekord hasznot vágtak zsebre. Az éhező, legyengült, s emiatt a tífusz járvány miatt is megtizedelt írek ínségkonyháit a „liberális” pénzügyi államtitkár, Charles Edward Trevelyan betiltatta, mondván ez pazarlás: „hagyják a természetre a dolgok folyását”. Ezután még újabb egymillió ír halt meg betegségekben. (Az államtitkárt munkájáért lovaggá ütötték.) Írország - ami előtte Európa szegény, de legsűrűbben lakott országa volt - szinte kipusztult.

Néhány évtizeddel később az Európán végigsöprő peronoszpóra járvány a szőlőültetvényeket pusztította el hasonló módon, de ez kisebb károkat okozott, hiszen bor nélkül még nem halt szomjan senki. A monokultúrás termelés azonban rendkívül veszélyes. Ma éppen ilyen állapotban van a Föld. Az energiatermelés gyakorlatilag monokultúrás. Jóformán csak az olcsó kőolajra és földgázra alapozott a technikánk, minden más eltörpül mellette. Ez jelenti ma az egyik veszélyt, ezért nem pusztán pánikkeltés a fent idézett fizikus dolgozata.

A Föld történetében eddig minden civilizáció hatalmas tragédiák közepette omlott össze. Főleg akkor történtek ezek a látványos, tragikus összeomlások, amikor legalább két probléma merült fel egyszerre: például peches módon egybeestek vezetési hibák (rossz uralkodó, korrupt államgépezet, rossz hadvezetés) és ellenség megjelenése vagy időjárási anomáliák (például hosszú szárazság, termőtalaj kimerülése, nagy esőzések, áradások). Ezért is kell gondolkodni azon: fenyegeti-e ilyen veszély a mai technikai civilizációt? Vagy már olyan sok biztonsági elem véd minket, hogy akár egyszerre bekövetkező, sokféle sokkot is ki tudunk védeni? Fenyegeti-e tömeges összeomlás az egész emberiséget, vagy csak az európaiakat, netán minket magyarokat? Izgasson-e minket, ha éhen hal fél Afrika, vagy a másik fele járványokban pusztul el? Idegeskedjünk-e, ha az USA ingatlanpiaca és bankrendszere összeomlik, ha Anglia gazdasága példátlanul stagnál, ha a sanghaji tőzsdén pánik tör ki? Tudjuk-e magunkat mindettől függetleníteni?

A mai világgazdaság a korlátlan mennyiségű olcsó energiára és az emiatt olcsó munkaerőre épült. Arra, hogy az indonéz, vagy pakisztáni gyerek nyersanyaggal együtt 1 dollárért állít elő egy márkás sportcipőt vagy inget, amit aztán Londonban 50 ?-ért, New York-ban 100 $-ért el lehet adni - s arra, hogy lesz olyan ügyvéd, vagy könyvelő, aki ezt ennyiért meg is veszi. Megteheti, mert sokat keres, a kötelező kiadása kevés, olcsó az energia, olcsó a lakásfűtés, a villany, a benzin. Ez utóbbi az, ami az árakat igazán mozgatja, ami minden ár mögött ott van. Évtizedeken át egy rövid időszak kivételével (olajembargó) csak 10-20 $ között mozgott egy hordó olaj ára, ez lett a virágzó gazdaság egyik alapfeltétele.

De jó előre lehetett tudni, hogy ennek az olcsóságnak vége lesz. Azt is, hogy körülbelül mikor: 2005 elején. Azt is, hogy visszafordíthatatlanul. Azt is lehetett előre tudni, hogy a levegőbe addig gond nélkül kiengedett széndioxid, metán és vízgőz egyszer klímaösszeomlást okoz, aminek több ember és élőlény lesz majd a vesztese, mint a nyertese. Tudni lehetett, hogy a harapófogó hamarosan bezárul.

Az olaj már nem olcsó. Használható alternatívája még nincs és hosszú ideig nem is lesz. A klímaösszeomlás jelei viszont már most látszanak. A tendenciákból ítélve harapófogó előreláthatólag jól érezhetően 2009-2012 környékén fog összezáródni. Ekkorra éri el várhatóan az olajkitermelés a maximális értéket, ekkorra válhat általánossá a gazdasági stagnálás, s ekkorra következik be a 11 évenkénti periódusokban tapasztalható „ideges” év. (Lásd a fejezet végét.) A jólét, a felemelkedés hajója már 2005 környékén léket kapott. Ha drasztikus lépéseket nem teszünk, ha minden úgy megy, mint eddig, a hajó 2012 körül már látványosan kezd süllyedni. Az első (a gazdag) világ sok polgárának lesz még mentőcsónakja. Mi itt a „másodosztályon” ezt már fájdalmasan fogjuk megélni, már nem mindenki tudja túlélni. A legszegényebb harmadik világban pedig törvényszerűen sokan meg fognak fulladni. Tragikus, hogy mindez előre látható volt, sok dolgot tehettünk volna ellene, de akik elsősorban felelősek érte - az olaj-és autóipar, a politikusok és állami apparátusuk -, nem sokat tettek, legfeljebb csak szónokoltak. A gazdaság már most akadozik [5].

A pénz olyan a gazdaságnak, mint a levegő az élőlénynek. Nélküle fuldoklik, megáll a növekedés. Ha nagyon kevés a szabadon mozgatható pénz, megindul az elhalás, a csődhullám. A drága energia viszont kiszivattyúzza a pénzt az átlagos család költségvetéséből, de a kis- és közepes cégek nyereségéből is. 2008-ban már megindult a vállalati (és családi) csődök sora a fejlett világban is. Ez nagyon komoly figyelmeztető jel.

A kisember értetlenül áll a környezetszennyezés, a magas energiaárak és a csődsorozat előtt. Látszik, hogy repedezett, omlik a társadalom védelmére kialakított mindhárom „védőfal”.

  1. Megbukott a kutatói társadalom (például az előző fejezetben leírt fúzió, és a későbbi fejezetben leírt tértechnológiai módszerek kirekesztése miatt), de elsősorban az elemi energiatakarékossági módszerek bevezetésének hiánya miatt.

  2. Megbukott a legnagyobb ipar, az autóipar – mert a vízautók és az olcsó, benzin-vízgőz hibridek nem terjedhettek el.

  3. Megbukott a politikai elit is, mert az autók fogyasztását nem korlátozta, mindig gerinctelenül engedelmeskedett az olajipar nyomásának. Ha a három védőfal közül legalább egy működőképes marad, még elkerülhető lett volna a baj, ami ma már a nyakunkon van. Ilyen nagymértékű, a társadalom három különböző védőfalát érintő, egyidejű katasztrofális hibasorozat véletlenül nem jön létre. Ehhez jól szervezett, sok pénzzel, hatalmas befolyással rendelkező szervezet kell. Ilyen a Földön csak egy van: az olajipar. Minden, ami az utóbbi évtizedben történt, kizárólag az ő érdekeit szolgálta, a széles társadalmi érdekek ellenében.

Nem ilyen jövőt ígért nekünk még 2-3 évtizede a számtalan okos futurológus és politikus [6]. Mars utazást, fúziós erőművek ingyenes energiáját, a szabadidő bőségét, a technikai csodák özönét ontó társadalom ígéretét kaptuk. Miért nem valósult meg ez az álom? Mert az olajiparnak volt egy több hasznot hozó ötlete.

Játékelmélet

A közgazdaságtanban van egy nagyon jól ismert, alaposan megkutatott téma, ez a játékelmélet: ez sok esetben reálisabb képet vetít a valós piaci, gazdasági viszonyokról, mint amit a statikus klasszikus elméleti közgazdaságtan ad. A játékelmélet alapjait 1944-ben Neumann János és Oscar Morgenstern fektette le a „Theory of Games and Economic Behaviour” (Játékok és gazdasági viselkedés elmélete) című munkájukban. Ennek a modellnek a hatása az idő múlásával nőttön-nőtt, hiszen lehetett látni, hogy az egyensúlyi matematikán, a versengésen alapuló (kereslet/kínálat) modellek nem mindenhol írták le a valós közgazdasági folyamatokat. Nem magyarázták a valóságban megfigyelt magas cégösszeomlási vagy felemelkedési folyamatokat. Minden gazdasági folyamat nagymértékű, állandóan változó, bizonytalan környezetben játszódik le. Ezért a régebbi, az 1920-as, 1930-as évekig kikristályosodott, ún. „egyensúlyi” klasszikus gazdaságtan nem tudja a valós folyamatokat leírni. Az csak az Adam Smith által „láthatatlan kéznek” nevezett kereslet-kínálat egyszerű folyamataival számolt. Abban a modellben a technikai cégek állandó megújulási kényszer alatt működnek: egyre jobban, gazdaságosabban, olcsóbban állítják elő terméküket. Így törekszenek nagyobb piaci részesedésre, ezáltal nagyobb haszonra. Valóban van a piacon több ilyen szegmens is: például az elektronikai, vagy a szerszámgépipar, ahol egyre fejlettebb termékeket látunk gyorsan csökkenő árak mellett. Joseph Schumpeter, neves harvardi közgazdász írta már 1942-ben: „A reálisan létező kapitalizmusban azonban – a tankönyvekben ábrázolt képtől eltérően – nem az árverseny számít, hanem az új termékek, új technológiák, az új ellátási formák versenye . . ami magának a vállalatnak a fennmaradását veszélyeztetheti.” Az óriás cégek által uralt energetikában azonban markánsan más a helyzet. Rájöttek, hogy a tétel megfordítása is igaz: Ha nincs verseny, ha az új, versenyképes technikai megoldásokat elnyomják és ebben együttműködnek, akkor minden pénz, s így minden hatalom az övék lesz.

Az a benzin, ami 15 éve még 50 Ft volt, ugyanazt tudta, mint a mai, ami hatszor annyiba kerül. A földgáz is ugyanolyan, mint akár 10 éve, csak már tízszer annyiba kerül. Az az autó, amit ma megveszünk, nem megy gyorsabban, nem fogyaszt sokkal kevesebbet, mint amit 20 évvel ezelőtt vásároltunk, csak a formája szebb. A Ford T-modell (az első, nagy tömegben gyártott gépkocsi) a 30-as években gazdaságosabban üzemelt, mint bármelyik mai gépkocsi. (Igaz, a városokban azzal gyorsabban is lehetett haladni, mint ma.)

Ma a valós gazdaságban mindkét modellt, sőt keverékeiket is látjuk működés közben. Az elektronikai ipar a klasszikus egyensúlyi közgazdaságtanon alapul, amely az éles versenyt, az egyre javuló termékeket tekinti a profitszerzés útjának. A kooperatív játék elméleten alapuló energetika ezzel szemben széleskörű együttműködéssel, a verseny kiküszöbölésével, az innováció elnyomásával növeli a profitját: ahol a kölcsönös összefonódás, a színfalak mögötti kapcsolatok szálai láthatóan elvezetnek a politikához, az autóiparhoz és a szervezett tudományhoz. Ez az, ami rendkívül veszélyes a társadalom ezen szűk körön kívül rekedt részére, a többségre, azaz ránk nézve.

Az összeomláshoz vezető széles út

Paul Ormerod, angol közgazdász, rendkívül érdekes könyvet írt „Why Most Things Fail” (Miért nem sikerülnek a dolgok) címen [6]. Azt vizsgálta, mikor miért omlanak össze a cégek. A kisebb-nagyobb cégek eltűnésének okai hasonlítanak ahhoz, ami az élővilág történetében (de sajnos jelenében is) gyakran tapasztalható, sőt ahogy a hatalmas kihalásokat a Föld történetében már többször is láttuk. Az Egyesült Államokban (ami robosztus piacgazdaság) minden évben a cégek mintegy 10%-a tűnik el. De az óriás cégekre is jellemző ez a jelenség. Példaként Ormerod megvizsgálta a világ 100 legnagyobb cégének sorsát 1912 és 1995 között. Ebből 29 csődbe jutott (ezeket részben fölvásárolták), 48 teljesen eltűnt, 52 cég élte meg ezt a majd 100 éves periódust. A legrégebbi 100 közül csak 19 maradt meg, ezek javarészt olajtársaság. Természetes, hogy távíró cégek, hajózási vállalkozások, vagy vasúttársaságok eltűntek a legnagyobbak közül, és olyanok emelkedtek föl, amelyek a számítógépgyártással vagy szoftveriparral kapcsolatosak - amelyek 1912-ben még a fantázia szintjén sem léteztek. Tény, hogy - mint az élővilágban, ahol a legtöbb faj idővel kipusztul - a cégek sorsa is az, hogy elpusztuljanak.

Amikor Ormerodtól megkérdezik leendő vállalkozók, hogy hogy lehetne egy jó kis céget csinálni, mindig azt a cinikus választ adja: vásároljon egy nagy céget, és várjon. Az 1820-as évek Angliájában például több tucat cég alakult csak azért, hogy vasúti kocsikat és mozdonyokat gyártson: egy évtizeden belül nagy többségük eltűnt. Ugyanez volt a helyzet a villanymotor és generátor gyártás felvirágzásakor, de az elektronika, a félvezetőipar, és különösen a szoftverüzlet is ezer és ezer kis cég megalakulását majd gyors eltűnését látta. Ez természetes folyamat még akkor is, ha nem szól közbe háború, természeti katasztrófa, vagy dilettáns államvezetés. A cégek változó piaci körülmények között működnek, a jövő mindig bizonytalan, mindig fel-felbukkannak újabb és újabb technikai találmányok, ami átrendezi a piacot.

Az üzleti élet bevált stratégiája a növekedésre, a tőkeerő növelésére az, ha egyesülnek. Ez lehet békés, de lehet ellenséges szándékú kivásárlás. Mindkettőre látunk elég példát vagy kísérletet bármilyen gazdasági szektorban, de elsősorban a bank- és olajiparban.

Az olajcégek nagy találmánya, hogy a bizonytalan jövőtől nem kell félni, nem kell kitalálni mit hoz a jövő – ha azt ők irányítják. Az alapkérdés itt is az, hogy két konkurens cég elindítson-e egymás ellen árháborút műszaki fejlesztés segítségével, vagy csöndes együttműködéssel megtartsák-e árszintjüket? Két teljesen eltérő, markáns stratégia alakult ki: az egyik az éles árversenyre, minőségi versenyre, a folytonos innovációra alapul, a másik pedig ennek az ellenkezője - a széleskörű együttműködésre és a körülmények mesterséges befolyásolására. Ez utóbbi az olajipar, de általábanaz energiaipar játékstratégiája. Az energiaipar nem csak az olajipart jelenti, ide tartoznak az atomerőművek, a vízi erőművek, vagy szélerőművek egyre növekvő egységei. Mindenesetre az olaj- és földgázipar a domináns szereplő, az árszintet meghatározó. Ezen a szinten egy évi 6-8 trillió dolláros bevételt hozó üzletről van szó, de ha hozzászámítjuk az ehhez szorosan kötődő autóipart, a mezőgazdasági gépek és repülőgépek, netán a katonai teherautók, tankok, stb. iparát, akkor körülbelül évi 10-12 trillió dolláros iparról beszélhetünk. Ekkora ipar már megengedheti azt magának, hogy ne mások által fölállított szabályoknak engedelmeskedjen, hanem ő maga állítsa föl a szabályokat.

A játékelméletben ennek a sikeres stratégiának legegyszerűbb szabályát Anatol Rapaport találta meg: a megnevezése „tit for tat” azaz „adok-kapok”. Ezen elv szerint a játékosok csak két szabálynak engedelmeskednek. Az első lépésben együttműködnek, és az összes többi lépésben megnézik, hogy mit léptek a versenytársak az előző lépésben. Ha mindig együttműködtek, akkor ezután is teljes körű lesz az együttműködés. Ez pedig nem a késhegyre menő árverseny, az idegőrlő innováció stratégiája. Ezért azokban a tankönyvekben, ahol csak a kereslet és kínálat modellje szerepel, nem tudják megmagyarázni a nebulóknak a környezetükben tapasztalható legfontosabb, legelemibb gazdasági folyamatokat sem.

Amikor Neumann János 1944-ben egyszerre dolgozott a számítógépek elméletén, az atom- és hidrogénbomba elméletén és gyakorlatán, és kidolgozta a játékelmélet közgazdasági alkalmazását, még nem gondolta, hogy ez utóbbi nagyobb durranás lesz mint a hidrogénbomba. Azóta számos matematikus és közgazdász tovább finomította és javította a játékelméletet. Egy közülük hírnévre is szert tett, ő John Nash, akiről a „Csodálatos elme” című film is készült (Russell Crowe főszereplésével). Az ő elmélete a fiúk udvarlási, nőhódítási esélyeitől kezdve a női divaton, béralkun vagy fegyverkezési versenyen át az élet számos területén alkalmazható, de elsősorban a gazdasági folyamatokra. Így érthető meg, hogy az ún. „Nash egyensúly” hogyan áll be. Ez a szereplők együttműködésén, vagy/és egyes szereplők kiugrásán, „árulásán” alapul. Egy cég tehát választhatja azt a stratégiát is, hogy olcsóbban adja termékét, ekkor a többiek vagy követik, vagy megfojtják. (A „Csodálatos elme” című filmben sajnos nem járták körbe Nash elméletét közérthetően.)

A „Nash egyensúly” egyfajta stabilitást fejez ki: ha elérték ezt az egyensúlyi szintet, tovább egyik játékosnak sem érdeke egyoldalúan eltérni az egyensúlyi stratégiától és más stratégiát használni, ha közben a többiek nem térnek el a saját harcmodoruktól. Azaz, ha egy játékos tudja, hogy a többiek hogy viselkednek, mit fognak lépni, akkor neki is az egyensúlyi stratégiát érdemes használnia. (Ez a szklerotikus változásokat nem kedvelő rendszerek viselkedésmódja.) Neumann nyomán bizonyítható, hogy ennek a játéknak mindig van egy egyensúly pontja (a számítási eszköz egy Brouwer típusú fixpont tétel). John Nash ezért a meglátásért 1994-ben Nobel díjat kapott, az újabb kiterjesztéséért pedig Harsányi János. (Bár Neumann János triviális, magától értetődő dolognak vélte Nash eredményeit.)

A köznyelv egyszerűen csak „Kartell”-nek nevezi ezt az árfelhajtó, csöndes, a kulisszák mögöttiegyüttműködést. Ez azonban látszólagos ártatlansága ellenére is a társadalomra nézve rejtett, de túlzások nélkül is halálos csapdát sejthet. Az energetika területén pedig nem feltételes módban kell fogalmazni, ott garantáltan milliók (tízmilliók) életét veszi el a kartellezés.

Nézzünk példát egy Kartellre. 2008 őszén kis hírben közölték az újságok: Brüsszel lecsapott a parafinkartellre.” (Alcímben: „A MOL is hatalmas büntetést kapott.”) Ebben a példában a játékelmélet szép gyakorlati példáját látjuk.. Az olajcégek évtizedekig együttműködnek a parafinárak magas szintjének fenntartására – ezért drágább a díszgyertya és a rágógumi. Ezután a Shell lebuktatja a „parafinmaffiát”, ezért őt nem bünteti az Európai Bizottság, de a többiekkel 676 millió Euró bírságot fizettetnek. A Shell kiugrott a kartellből, jól járt. Akik benn maradtak büntetést fizetnek, s ezután olcsóbb lesz (egy picit) a paraffin, s a kisember olcsóbban vesz majd díszgyertyát. Az Európai Bizottság elégedetten dől hátra kényelmes székében, mert jól odacsapott a gaz parafinkartellnek, mi pedig a híradót nézve otthon elhisszük, hogy a benzin és a gázolaj áráról még véletlenül sem esett szóabban a St. Moritz-i, vagy budapesti luxusszállodában, ahol a parafinkartell évi rendes megbeszélését tartották „kék szalon” fedőnév alatt. Így mindenki jól jár. Csak más-más mértékben.

Mivel az energiaiparban az árualap, a kőolaj és földgáz mennyisége (a mai technika szintjén) véges, könnyen manipulálható a piac. Az egyensúlyi ár bárhová beállítható, hiszen a csapok nyitásával-zárásával a kínálat könnyen szabályozható – az egyensúlyi érték rövid időre 50$/hordó értékre leszorítható, vagy akár 200$/hordó szintre felvihető – mert még ott is lesz fizetőképes kereslet. De minden egyensúlyi értéknél lesz néhány olyan iparág, ami már nem életképes, mert azon a szinten már eltűnik a fizetőképes kereslet.

Értékelemzés

Ma a közel-keleti olaj nagy részét hordónként körülbelül 0.5-2 dollárért lehet fölhozni a föld alól. Ugyanennyiért lehet finomítani, és ugyanennyiért lehet elosztani is. (Igaz, a kimerülőben levő északi-tengeri olaj és az ugyancsak kimerülőben levő Mexikói öböl olaja, vagy az ugyancsak kimerülőben levő kaszpi-tengeri olaj felhozatala kissé drágább, de a jelenlegi körülbelül 100 dolláros ár mellett még ez is hatalmas profitot hoz. (Tekintve, hogy mindegyik állam többé-kevésbé megadóztatja az olaj és a benzin árát, érdekük a magas árszint fönntartása.)

Mekkora a „buborék” része az olaj árának? Ha a versenyszféra szabályait használnánk, akkor a költség + 30% haszon számítás alapján maximum kb. 20 dollár/hordó lenne ma a nyersolaj tisztességes ára.

Szaúd Arábiában egy hordónyi olaj kiszivattyúzása csak fél dollárba kerül. Irakban ez maximum kér dollár, az orosz tajgán öt, és az Északi tengeren már nyolc. A Mexikói öböl 3 km mélyen levő kútjaiból pedig 10-15 dollárért lehet felhozni az olajat. A finomítás és elosztás-szállítás költsége is körülbelül két dollár hordónként. A 80-as, 90-es években azért maradt az olaj ára a 15 dolláros szint körül, mert még nem kezdődtek meg a mélytengeri fúrások. A 20 dollár/hordós ár már jelenős hasznot hoz a kitermelt olaj nagy részénél, de a mély tengerből kitermelt maradékra is hoz még hasznot. Minden ár, ami a 20 dollár/hordó felett van tiszta haszon, ezért már nem kell dolgozni. Az már buborék.

Csak összehasonlításként: az USA-ban (ahol az autóipari munkások jól keresnek) egy autón körülbelül 5% haszon van – ez az elfogadott érték. Ha ezt a haszonkulcsot használnánk, akkor az olaj ára körülbelül 10-15 dollár/hordó lenne. Ehelyett 50-120 dollár között mozgott, így a profit az addigi érték 15-20-szorosára emelkedett. Ezt már nem viseli el a gazdaság, s azt végképp nem, hogy a bankárok is vérszemet kaptak, s ők is hasonló haszonnal kezdtek dolgozni. Az olajár letörésére csak egy módszer létezik: a keresletet kell csökkenteni – ezt pedig a találmányok teszik lehetővé.

Ha a legegyszerűbb találmányokat használnánk, az kb. harmadával csökkentené a keresletet. Akkor körülbelül 15 dollár/hordó lenne az ár, hiszen nem lenne szükség pl. a drágább mélytengeri fúrásokra. Ha pl. az Ottó-Stirling motorok kombinációt is használnánk, akkor további keresletcsökkenés (és szennyezés-csökkenés) keletkezne. Ekkor az olajár kb. 12 dollár lenne hordónként. Ha a Papp József-féle szabályozott fúzió 1968-ban elterjedhetett volna, már csak kenőanyag, műtrágya és műanyag alapanyagként kellene az olaj, ára kb. 8 dollár/hordó lenne… Ettől fél a mai olajipar. A buborék, magyarán a jogosulatlan haszon mértéke elképesztő, mert minden, ami a 8-10 dollár/hordó ár felett van, ezt a buborékot növeli. Így a gazdaságból tisztességtelenül elvont, csak a buborék méretét növelő pénz értéke évi 6-8 trillió dollárra rúg. Ez már néhány év alatt akkumulálódva elég egy társadalmi összeomláshoz…

„Ördögszar”

Juan Pablo Perez, az OPEC venezuelai alapítója nevezte így az olajat, mert látta, hogy bajt hoz: „Pazarlás, korrupció, a közszolgáltatások szétesése” jellemezte Venezuelát az első nagy olajáremelkedés idején.

„Csalás, szélhámoskodás, kivételezés, kenőpénzek, erőszakoskodás, korrupció, nyomásgyakorlás, kémkedés, közvetlen terror”. Az Economist című hetilap írt így az olajáremelkedés elemzése kapcsán 2008. jan. 19-én (44. old) elemző cikkében, amikor a régi szép idők Standard Oiljának, s az olajipar ős apjának, s utódainak viselt dolgait elemezte.

Az olajjal mindig baj van. Ha olcsó, fut a gazdaság, de a környezetszennyezés már fenyegető. Ha drága: beszakad alattunk a hártyavékony jólét. Ekkor előkerül a szén a lomtárból, mert olcsóbb, de az még jobban szennyez. A kiút: csökkenteni kell a szén és olajfüggőséget. Ezzel a véleménnyel sokan egyetértenek, csak a megoldást nem ismerik, vagy amit annak vélnek, az csupán délibáb, mint a szél vagy napenergia . . .

Az „államgépezet” és a gépezetet fenntartó adófizető érdeke homlokegyenest eltér. Az „adóalany” – ahogy minket a gépezet tagjai neveznek – azt szeretné, hogy alacsony legyen az energia ára, s a haszonkulcs ne legyen nagyobb mint 20-30%, ami a versenyszférában szokásos. A paraffin (és más) kartellek viszont ellenőrzés, átláthatóság, elfogulatlan ár és értékelemzés hiányában tetszés szerinti szintre viszik az árakat, úgy, hogy nekik nagyon megérje. Számukra egyetlen igazi, kiszámíthatatlan veszély van csupán: a nyughatatlan feltaláló.

Az olajcégek szempontjából ezt az előnyös együttműködést zavarhatják meg ostoba feltalálók veszélyes találmányaikkal, ezért bizonyíthatóan figyelnek erre. (Valószínűleg ezért nem gyárt például a versenyszférában működő General Eletric elektromos autókat.) Megvannak a formális és informális csatornák arra, hogy veszélyes eseményeket időben hárítsanak. A valós előállítási értéktől teljesen elszakadt, kartellezéssel beállított áraknak a társadalomra veszélyes következményei vannak, melyek később, hirtelen és előre nem látható helyeken, módon jelentkeznek.

A tömegturizmus (fapados repülés) piaca már 50 dollár/hordó felett elkezd szűkülni. Az élelmiszer árak 60-80 dollár/hordó felett vészjóslóan megugranak, a lakáspiac (fűtés, alapanyag árak) 100 dollár/hordó fölött összedől, maga alá temetve a lakáskölcsönökön alapuló pénzügyi szolgáltatókat is. 130-140 dollár/hordó fölött pedig a hosszú távú munkába járás, ingázás is gazdaságtalan. Ekkor szűkül a munkahelyek piaca is, s elindul az a lavina, amiről a bevezető tanulmány szól.

Miért veszélyesek apró találmányok? Avagy:

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Elöljáróban le kell írnom: ahhoz a törpe kisebbséghez tartozom, akik szerint a mi generációnknak (sincs) nincs joga a mögöttünk jövők elől felélni, ostobán eltékozolni pótolhatatlan anyagokat (ezek között a földgáz és az olaj csak egy szelet, bár a legnagyobb), s kipusztítani élőlényeket. Ezen piciny csoport gondolja csak, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni a felhasználás csökkentésére – de nem a fogyasztás, az életminőség rovására, hanem a technikai szint emelésével, például az olaj és gáz kiváltásával (lásd a Papp-féle szabályozott fúziót az utolsó fejezetben, vagy az elektrontornádót a következő fejezetben).

De ezeknél sokkal egyszerűbb megoldásokat is ismerünk jó száz éve: a hagyományos, a XIX. századi fizika alkalmazásával is jelentős olajfogyasztás és szennyezés csökkenést lehetett volna elérni. Az üzemanyagba juttatott vízcsöppek esete erre a legjobb példa. Százával találták meg újra és újra ezt a lehetőséget. A reménykedő feltalálók mindig elbuktak. Az olaj-, autóipari falanx egymást figyelve, váll váll mellett együttműködve sehol nem engedte a sokféle formában felbukkanó eljárásokat elterjedni. Mindegyik „játékos” tudta, hogy komoly profitveszteséget szenvedne el – először ő, aztán a többiek -, ha ezt az öngyilkos lépést megtenné.

Igen sok országban, köztük nálunk is kidolgoztak olyan eljárásokat, melynek segítségével például apró vízcsöppeket lehet mind a benzinbe, mind a dízelolajba juttatni. Ezáltal a motor hengerében robbanási folyamat során a vízcsöppecskék is elgőzölögnek, párolognak a tágulás során, munkát végeznek a dugattyún. Valamennyire rontják ugyan a termodinamikai hatásfokot, de a környezetbe kiengedett veszteséghő mennyisége is csökken, ezért összességében kevesebb üzemanyagra van szükség.

Csak a rend kedvéért írom le: Az Otto (benzines) motoroknál kb. az üzemanyag háromnegyedét égetjük el hasznos munkavégzés nélkül, a Diesel (gázolajos) motoroknál pedig a kétharmad részét. Ezt a tékozlást ez élővilágban sehol nem tapasztaljuk. Ez a pazarlás többféle módon is csökkenthető. (A Vízautók… részben az előző kötetben erről írtam, fényképekkel együtt.) A mai technikai társadalom emblematikus, általánosan elterjedt motorjai nem egyszerűen gyengécskék, hanem technikailag indokolatlanul, irracionális módon pazarlóak, ezért egyben szennyezőek is. Több szinten is régóta tudnánk csökkenteni ezt a pazarlást. Mind az égés során (vízadagolással) a munkahengerben, mind a kilépő füstgázok hőenergiájának további hasznosításával.

Az üzemanyaghoz hozzáadott víz szuszpenzió létrehozásának módját már olyan sokan újra és újra feltalálták, hogy külön nemzetközi osztályozási számot kaptak a szabadalmi hivatalokban: ez a FosB47/2 sorszám. Ha csak az utóbbi évtized angol nyelvű szabadalmi kivonatait számoljuk ebben a témában, akkor csak erre 127 találatot kapunk csak az ep.espacenet.com szabadalmi keresőprogrammal. De ennél jóval többen találták meg az üzemanyag fogyasztás és környezetszennyezés csökkentésének ezt a kézenfekvő, logikus megoldását. Sok feltaláló nem jutott túl a „nemzeti szakaszon”, azaz más országban nem jelentette be a szabadalmát, hamarabb feladta a kilátástalan küzdelmet az olajcégekkel szemben . . .

Hadd legyek részrehajló, ezért a sok hasonló megoldás közül csak egy, a 127-es listán nem is szereplő, kiváló magyar találmányt emelek ki. Az 1998-ban 216371A lajstromszám alatt közzétett szabadalom címe: „Stabil makromolekuláris diszperz rendszerű, vizet tartalmazó folyékony üzemanyag készítmény belső égésű motorok hibrid motorként történő működtetésére, valamint eljárás a készítmény előállítására”. A feltalálók Fülöp Levente és Bertha András, ha jól tudom a Veszprémi Egyetem kutatói, oktatói.

Eljárásukkal kókuszolaj zsírsavjaiból előállított emulgeátorral 10-40 tömegszázaléknyi vizet lehet stabilan elkeverni benzinben és gázolajban is. Így kevesebb üzemanyag mellett ráadásul még 10-15% teljesítmény növekedést is el lehetett érni a kísérletek során, a motorok bármiféle átalakítása és károsodása nélkül. Az eljárás egyszerű, a kókuszolaj tömegigény esetén olcsón szintetizálható. Így a keverék ára a benzin áránál 10-20%-kal lehetne olcsóbb, s korlátlan ideig tárolható, nem egyesülnek, s süllyednek le a tartályban az apró vízcsöppek.

Mivel csökken az elégetett szénhidrogének mennyisége, a CO2 (és a mérgező nitrogénoxid) mennyisége is csökken az ózonnal együtt. Így az EU 2020-ra tervezett 20% CO2 kibocsátás csökkentés már egy évtizeddel hamarabb teljesíthető lett volna, ráadásul a reálgazdaságnak kedvezőbb, alacsonyabb olajárak mellett.

Ezt persze csak mi, kívülállók gondoljuk így. Az olajipar cégkultúrája más – ott érthetően a következő negyedévi haszon számít csak, s az ilyen találmányok épp azt veszélyeztetik. Válaszuk ezért: Nem!

Mondjunk nemet a nemre. Mi kell ahhoz, hogy a nemből igen legyen? Kíváncsiság. Nyitott gondolkodás. Nyitottság a kockázat vállalásra. És amikor a probléma megoldhatatlannak látszik, amikor a kihívás a legnehezebb, amikor mindenki más a fejét rázza, mondjuk azt: gyerünk!

(Elnézést, csak most vettem észre, hogy véletlenül a Shell cég hirdetését másoltam be a fenti bekezdésben a Newsweek 2008 szept. 22-i számából – de száz hasonló blöffel találkozhatunk bármely nívós hetilapban.) Persze az emulziós üzemanyaggal nem – ezek helyettesítésére szolgálnak az ilyen hirdetések. S ha ezt meg lehet tenni, akkor bármi mást is, amit csak akarnak.

A vizes szuszpenziót csak az olajcégek tudnák forgalmazni saját kúthálózatukon keresztül, amelyet természetesen – lévén ez az állam által szabályozott monopólium – nem adnak meg akárkinek. A feltalálóknak mindeddig nem adott esélyt az olajipar.

Az autóipar persze keresztülhúzhatta volna ezt a számítást, ha a karburátor, vagy a szívótorok mögé apró vízcsöppeket porlasztó készüléket helyez - de ezt az egyszerű technikai lehetőséget is megsemmisítette valamilyen módon az olajipari érdekeltség. A porlasztóba juttatott finom vízköd sokféle módon létrehozható s szabályozható. Erre is tucatjával találhatunk megadott szabadalmat. A motorok működése során a kipufogócsonkon át távozó veszteséghőt is sokféle külső égésű motorban hasznosíthatjuk még, ezek a hibrid vízautók. (Részletesebben lásd a Vízautók . . . Antigravitáció c. könyvben.) Csak az utóbbi évtizedben mintegy 30 ilyen találmány született (egyetlen adatbázis adatai szerint), de az utóbbi 50 év során ennek többszöröse, különösen a 70-es évek első olajárrobbanásának idején. Ezekkel az üzemanyag fogyasztás és a légszennyezés is további 15-30%-kal csökkenthető. 2008-ban a legutolsó ilyen találmány egy nagy energiasűrűségű, ravasz, hatékony, kisméretű szerkezet. (Feltalálója: F. Claudio, szabadalmi száma EP1944184). A feltalálók között már megjelentek a kínaiak is, de bőven van köztük orosz, koreai és japán, sőt egy Trinidadból is. Számos szolgálati szabadalom is akad köztük: a Siemens, Ford, Hyundai, Honda, Nissan mérnökeinek munkái (a sok garázsfeltaláló mellett). A szabadalmak sorát olvasva gondolkodóba eshetünk: értelmes mérnökök hogy lehetnek annyira ostobák, hogy nem veszik észre: az olajipar profitját fenyegetik. Örülhetnek, ha csak vállon és nem arcon veregetik őket, miközben a páncélszekrények mélyére kerülnek a megoldások.

A belsőégésű motor és hulladékhőjét hasznosító gőz vagy Stirling motor hibrideken kívül sokkal jobban ismertek az Otto motor és elektromos motor hibridek is. Rejtélyes módon pl. a Toyota nem a legegyszerűbb, már az autózás hajnalán is megvalósított hibridet készítette el a PRIUS-nál. A legegyszerűbb esetben az autó alapvetően elektromos hajtású (kerekenként egy-egy villanymotorral). A belső égésű motor csak egy generátort működtet szükség esetén, ami szükség esetén a merülőben levő akkukat tölti. Így nem kell tengelykapcsoló, sebességváltó, differenciálmű, kardántengely. Ez a hajtást egyszerűbbé, olcsóbbá, megbízhatóbbá teszi, s az autó súlya és így fogyasztása is csökken. Így a szokásos 1200 cm3-es négyütemű motor helyett akár egy 600 cm3-es bolygódugattyús (Wankel) motort használnánk, aminek csak 2 mozgó alkatrésze van, vagy termo akusztikus motort (lásd ábra). Így tovább csökkenhetne a motor tömege, löket térfogata. De ha az elektrontornádóval termeljük az elektromos áramot (lásd következő fejezet), akkor sem belsőégésű motorra, sem üzemanyagra nincs szükség.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy a ma sorozatban gyártott autók elveiket tekintve, a lehető legrosszabb hatásfokúak, rendkívül pazarlóak (ezért szennyezőek is), ráadásul bonyolultak – ezért drágák is. Mégis alig hallunk egy pisszenésnyi kritikát sem az autósmagazinokban vagy az újságok (bújtatott reklám) termékismertetőiben. Következésképpen egy tragikusan rossz szerkezetű, erőforrásainkat tékozló, a jövőt felélő ipari komplexumot tartunk életben, ami egyértelműen régóta elszívja és elzárja a lehetőségeket a sokkal jobb, versenyképesebb termékek elől. Részben a színfalak mögötti ár és termék kartellel, részben fizetett hirdetések segítségével. Nézzünk pl. egy ESSO hirdetést:

„Energia. Környezet. Gazdaság. Nem könnyű egyeztetni az igényeket. Ahogy az energiafogyasztás nőttön nő, egyre nehezebb lesz. A válasz az új technológiákban rejlik, mióta ez az ipar elindult. Már hatalmas eredményei vannak: A kifinomult fúrási technikáktól kezdve, melyek több olajat és gázt adnak kevesebb kútból a fejlett üzemanyagokig, amik kevésbé szennyeznek és javítják a fogyasztást.

De még jobb módszereket is keresünk, melyek az energiaforrásainkat még jobban hasznosítják – és teljesen új utakon járnak. Ez nagy kihívás. Mert bármit is fedezünk fel, annak a gyakorlatban is kivitelezhetőnek kell lennie. Nem csak Bristolban és Bostonban, hanem Pekingben és Bankokban is. És a környezetet is kímélnie kell.

Ezért az új olaj és gázforrások keresése mellett az ESSO az emberség legfontosabb forrását is megcsapolja: ez a gondoskodás. Több pénzt költünk kutatásra, mint bármely másik cég, többet mint évi 500 millió Eurót. Majdnem húszezer kutatót és mérnököt alkalmazunk. Az elmúlt évtizedben több mint 10.000. szabadalmat kaptunk…

Az ESSO-nál nem állunk meg, a világ legjobb agyait használjuk, hogy a válaszokat megtaláljuk…”

Lehet, hogy ezt elmondták az Európai Parlamentben is? Mert ott nemrég szakadt le a plafon…

Az olajipar (Joseph Goebbelhez méltó) propaganda és jól koordinált szervező munkát végez. Még szűk körben se terjedhet el, hogy jelentősen csökkenthető a fogyasztás és környezetszennyezés pusztán a 150 éve ismert fizikai és műszaki elvek felhasználásával. Ez az olajipar egyetlen „elismerésre méltó” tevékenysége - csak ebbe belerokkanunk.

Háztartási energetika

Nézzünk más energia felhasználási területet is: például egy átlagos családi házat. A háztetőre kihelyezett fotoelektromos napelem, vagy a Nap hőjét közvetlenül befogó napkollektor (az első világban) már kezd elterjedni. Mindezen eljárások, bár egyre olcsóbbak, még mindig drágák. Még meghaladják a jelenlegi - és egyre növekvő - ipari árakat. Ezért nem volt érdeke - de lehetősége sem - az energiaiparnak, hogy ezt a megoldást megsemmisítse, hiszen ami náluk is drágább, azt békén hagyják. De egy jóval egyszerűbb, gazdaságosabb megoldással a megsemmisítés már megtörtént. Ebben a rendszerben a háztetőre olyan napkollektor került, amelyikben tükrök segítségével melegítettek fel olajat kb. 160 C-ra. Ez a forró olaj egy hőtárolóba jutott, ahol egy bizonyos típusú sót olvasztott meg. Az olvadt sóban sokkal olcsóbban, kisebb térfogatban tárolható a hőenergia, mintha ezt elektromos energia formájában, akkumulátorokkal tennénk. Ezt a hőt aztán vagy fűtésre használjuk közvetlenül, vagy pedig termo akusztikus gépek segítségével kisméretű, olcsó, egyszerű szerkezet segítségével, elektromos energiát állítunk elő, akár éjjel, akár nappal. Ezt a rendszert többen is feltalálták már. Éppen egyszerűsége és olcsósága miatt, illetékes helyen észrevették veszélyességét (olvasni is ritkán lehet erről a megoldásról). Ennek talán az is az oka, hogy az olaj- és gépkocsi-ipar hirdetéseiből jócskán profitáló média nem mer, vagy nem tud erről beszámolni. Ez az olvadt só segítségével működő rendszer jóval olcsóbb lenne, mint a mostani félvezetős napcellák rendszere. Ezért az energetikai ipar szorosra zárta sorait, és a rendszert, és ezt az új, veszélyes vetélytársat kiiktatta.

Hasonló történetet lehetne mesélni például az abszorpciós klímaberendezésekről is. Rekkenő nyári melegben különösen a nagyvárosok hőszigeteiben ma már klímaberendezés nélkül nem lehet megélni. Régóta tudják, hogy abszorpciós berendezésekkel remekül lehet hűteni, régebben kisebb-nagyobb teljesítményű hűtőszekrények nálunk is készültek ezen az elven. Ha egy épület tetejére nagy hőelnyelő paneleket helyeznénk föl, kis mennyiségű elektromos energia segítségével lehetne hűteni, klimatizálni épületeinket. Ez a rendszer hőszivattyúként is működhetne. Tehát akkor, amikor a külső hőmérséklet mindössze 5-15 C, jó hatásfokkal használható lenne fűtésre is. Ez is veszélyes „Disruptive Invention”, azaz a játékszabályokat átíró találmány, ezért megtörtént az érdekelt cégek együttműködése - ez az ötlet sem juthatott el a piacra.

Ezek után nem csoda, hogy a belsőégésű motorok nagy mennyiségű hulladékhőjét hasznosító talán száznál is több működőképes találmány nem valósulhatott meg. Bármelyikük olyan mértékben csökkentette volna az olaj iránti keresletet, hogy számukra veszélyesen alacsony szinten állt volna be egy újabb Nash egyensúlyi pont. S ha az első ilyen találmány elterjed, akkor ez veszélyes precedenst terem, mert utána jön a másik, a harmadik. ..

Újabb lépésként a motorból kilépő hulladék hőt is össze lehet gyűjteni: például olvadt só segítségével. Így a zsúfolt belvárosban széndioxid kibocsátás nélkül is lehetne a dugóban araszolni egy külső égésű Sterling motor nyomatékával. Bár ez az eljárás kétszáz év óta ismert, kipróbált, mégsem terjedhetett el. Ez mutatja, hogy az olaj- és az autóipar a Nash-féle egyensúlyon alapuló kooperáción és az innováció elnyomásán működik, nem enged „kalózkodást”, kitörést,technikai haladást. Alapvetően másként működik, mint a versenyszféra, és nem a közérdeket szolgálja.

Miért lehetséges az összeroppanás?

A válasz: mert mindez megtörténhetett. Mert a társadalom erre a célra drága pénzen felépített védelmi rendszerei működésképtelenek. Mert azzá tették őket. Az olaj és az autóipar saját szempontjaiból kiindulva a maximális profitot adó utat választotta, ám közben a vele és belőle élő iparágakat tönkreteszi. Például a mezőgazdaságot, a turizmust, a légi közlekedést, az építőipart, az élelmiszeripart, a feldolgozóipart és bankszektort - ahol a magas energiaárak miatt már megindult a csődsorozat. Az elektronikai ipart és az elektronikus médiát nem érinti szerencsére az energetika „szárnyalása”, de a papír alapú újságokat már igen, mert a papír ára és a munkaerő ára növekszik.

A „tankönyvi” közgazdaságtan aranyszabálya a folytonos innováció. Ennél is erősebb vasszabály viszont a maximális profit elérése. Ezt az energetikai iparban éppen hogy az innováció teljes kiirtásával érték el, majdnem teljes sikerrel. Ennél viszont még erősebb szabály lenne az, amit az emberiség történetében minden vallás többé-kevésbé így ír le: élni és élni hagyni.

Az olaj- és autóipar ezt a legelemibb szabályt nem tartja be. Elég ehhez megnézni a benzinkútnál az árakat, vagy azt, hogy az USA-ban körülbelül 12 liter/100km a gépkocsik átlagos fogyasztása a terepjárók miatt, holott technikailag kis módosításokkal (a már említett vízadagolással vagy durranógáz adagolással) 6 liter/100 km-es fogyasztás könnyen előállhatna. A vízgőz-benzin hibridekkel ez is felezhető lenne. Korszerű, könnyű szerkezeti anyagokkal, kisebb autóméretekkel ez még csökkenthető lenne. Ezen a ponton látszik, hogy mennyire nem érvényesül az „élni és élni hagyni” elve. Pusztán a XIX. századi, a középiskolai tankönyvi fizika használatával is le lehetne az autók szennyezését és fogyasztását szorítani a mai érték töredékére. A XX. századi tanított fizika alkalmazásával – például Farnsworth, Papp találmányaival - pedig teljesen kiiktathatnánk a környezetszennyezést, vagy a fosszilis energiaforrásoktól történő függésünket. Az, hogy a számos lehetőség közül egyik sem valósulhatott meg, azt mutatja, hogy az autóipar fejlődését mesterségesen leállították. Ha a kérdést feltesszük: kinek az érdekében? - akkor a tettes gyorsan előkerül. Az olajipar rövid-, közép- és hosszútávú érdekei ezt diktálják.

Az innováció leállása a történelemben mindig gyors társadalmi leépüléshez vezetett. Ne áltassuk magunkat: ilyen szélsőségesen reakciós iparral (és tudománnyal) nincs remény a túlélésre. Növekvő népesség mellett emelkedő életszínvonal és egészséges környezet nem tartható fenn állandó, folytonos technikai fejlődés nélkül. Ennek mesterséges leállítása nem példa nélküli, de mindig katasztrófába torkollott. Ezt mutatja Kína, India, vagy a néhai „létező szocializmus” történelme is. Mára semmilyen akadálya nem maradt, hogy a sérülékeny technikai civilizáció megroppanjon és néhány helyen összeomoljon, például az egyre ritkuló nyersanyagokért meginduló háborúkban. Az olajipar bevétele az utóbbi évtizedben látványosan nőtt úgy, hogy ehhez semmiféle hozzáadott érték nem társult. Amint már említettem, a 20 Ft-ért árult benzin nem volt rosszabb annál, mint amit most jóval magasabb áron kapunk.

Az olajipar innováció ellenes, kooperatív játékstratégiája ellen a nyíltság, a társadalmi ellenőrzés jó ellenszer lehetett volna. Az olajcégek fürgébbek, jobban szervezettek, már minden társadalmi védőgátat lebontottak, ez már nem valósítható meg. Az USA-ban csak egyetlen egyszer, 1911-ben volt sikeres egy olajmonopólium (Rockefeller Standard Oil cégének) és az American Tobacco monopóliumának megtörése. Az oligopóliumok ezután évtizedekig működtek. A Bush korszakban minden visszaalakult. Az energetikai szektorban a verseny látszatára sem ügyelnek már, a piacgazdaság teljesen kiszorult erről a területről. A néhai J. P. Morgan vagy J. D. Rockefeller szellemi utódai mozgatják ezt az ipart – így viszont kíméletlenül tönkreteszik a többit.

Az USA-ban utoljára a 70-es években a Bell telefontársaságot darabolta fel a Legfelsőbb Bíróság hasonló magatartás miatt (máshol ez elképzelhetetlen). Ez nagyban segítette az elektronika forradalmát, az olcsóbb, sokkal fejlettebb telekommunikáció ügyét. A 20-as, 30-as évektől kezdve a „csöves” elektronikai ipar ugyanúgy ignorálta a félvezetőkben rejlő lehetőségeket, mint ahogy ma a autóipar folytonosan leveri a kisebb fogyasztást adó találmányokat.

A közelgő gazdasági és környezeti összeomlás rémképe azért fenyeget, mert ezen a területen a legelemibb átláthatóság, a nagy cégek társadalmi felelősségvállalása nem valósul meg.

A szervezett tudománynál láthattuk, hogy dühödten tiltakoznak minden belső kritika ellen, ezeket azonnal lesöprik. Érdemes elolvasni Beck Mihály akadémikusnak a vízautókról szóló írását [7]. A tudatlanság, a tendenciózus rosszindulat árad a soraiból. Kizárt az is, hogy a legkisebb mértékű civil kontrollt is megvalósíthassuk a szervezett tudományban, az energetika terén. Innentől kezdve viszont a „tudás alapú társadalom” gondolata is luftballon, nevetséges elképzelés.

Társadalmi ellenőrzés eleve megvalósíthatatlan például az autógyárak esetén, hiszen a „fejlesztés” a legbelsőbb magánügyük. Teljes titok övezi a következő modellek szerkezetét. A gyakori változások általában csak a karosszéria alakjára, színezésére és fényezésére vonatkoznak, az utóbbi 50 évben a fogyasztás alig javult. Elvileg a politikára, a törvényhozásra maradna a szigorú fogyasztási, szennyezési szabályok kidolgozása, s végrehajtása, hiszen azért hozunk létre államot, azért fizetünk adót hogy az az állampolgárok széles tömegeinek érdekét szolgálja. (Ezt nevezik műszóval demokráciának.)

De ezt ezen a területen még senki sem látta működni. Ismeretes, milyen dühödt reakciókat és heves lobbizást vált ki mindig az autógyárakban a fogyasztáscsökkenés óhaja, akár a széndioxid-kibocsátás csökkentése. Az a tény, hogy már mélyen benn járunk a zsákutcában nem a szénhidrogén készletek megcsappanásával indokolható, hanem amiatt következett be, ami miatt az összes eddigi összeomlás: a társadalom védekezésképtelensége miatt.

A figyelmet mindig el lehetett terelni ezer hülyeséggel. A tömeges irracionalizmus az, ami mélyen átjárja a politikát, a természettudományon belül pedig a fizikát és az energiaipart. Hiába van éles, a tankönyvekben is tanított piaci verseny például a turizmusban, vagy a szerszámgépiparban, ez a lényeget nem érinti. Az a lavina, amely 2009 és 2012 közt sok kisembert maga alá temet már elindult. Az államgépezet a politikai kultúra közönye miatt valószínűleg már nem tudja megállítani.

Azt már nálunk sem kell magyarázni, hogy a politikusok megvásárolhatóak, mindig van az a pénz, amiért megváltoztatják véleményüket, legrosszabb esetben megfélemlíthetőek, zsarolhatóak.

II. rész

Az összeomláshoz vezető négy lépcsőfok

Válságvariációk

Az átlagembert szolgáló állam valamennyire létrejött a skandináv államokban. Ott a General Motors nem tehette volna azt meg, amit pár évtizede az USA-ban Ralph Nader-rel (aki fogyasztóvédő és környezetvédő). Arra a kérdésre tehát, hogy elindulhat-e jelentős mértékű civilizációs és technikai összeomlás, a válasz határozott: igen. Persze ez más-más módon zajlik le különböző fejlettségű országokban. Az Egyesült Államokban a felszökő energiaárak először a benzinzabáló, elképesztően tékozló négykerekű „városi traktorok” gyártósorait állítja le: például a pofátlanul sokat fogyasztó Hummer gépkocsik gyártását. A General Motors és a Ford forgalma évek óta folyamatosan csökken. A viszonylag szerényebb fogyasztású Toyota piaci részesedése és profitja viszont egyre nő – a hagyományos olajiparhoz erősen kötődő régi autócégekhez képest.

Várható, hogy idővel a légkondicionálásra épített sivatagi nagyvárosok, mint például Las Vegas vagy Phoenix elnéptelenednek, és inkább a belső, a hegyekre épült városok fejlődnek. Az Egyesült Államok fejlett mezőgazdasága, hatalmas, még mindig szűz területei miatt nem számíthat komoly élelmiszerválságra. Németország fejlett szerszámgépipara és más háttériparai miatt nagyobb gond nélkül át fogja élni a válságot. Anglia gazdasága azonban nem elsősorban a gyártó iparára, hanem pénzügyi szolgáltatásaira épült, ezért ő már nem ússza meg szárazon. Az már most látható, hogy Afrikában komoly lesz a csőd. Kérdéses, hogy Dél-Amerika erőteljesen fejlődő gazdaságainak - mint például Chile, Brazília, Venezuela vagy Peru - mi lesz a sorsa. Nekik a jelentős nyersanyagtartalékaik miatt jó esélyük van a túlélésre. Indiában eddig is ismert volt a szegénység, a népesség nagyobb része eddig is piciny, áram nélküli falvakban élt, számukra egy nagy civilizációs összeomlás nem jelent igazi tragédiát.

Kínában már más a helyzet, ott elképesztő mértékű urbanizáció indult meg a tengerparton az utóbbi évtizedekben, ők lehetnek egy nagyobb energetikai összeomlás első számú áldozatai. A történelemben nem először, és úgy tűnik, nem utoljára. Ők építették először ki a mandarin vizsgákkal a tudás alapú társadalom alapjait, de az ő társadalmukban keletkezett először az arrogáns tudatlanság alapú társadalom is.

Magyarország gazdasága nagyon erősen meg fogja érezni ezt a válságot. Nálunk ez az összeomlás más-más mértékben ugyan, de már most is látható. Elsősorban Kelet-Magyarországnak a határhoz közeli részei - Nógrád, Borsod, Szabolcs és Hajdú megyében tragikus lehet az összeomlás. Itt a kis cégek, önkormányzatok sorozatos csődje várható, az elszegényedés, a tömeges bűnözés, a rend felbomlása, a közúti banditizmus már eddig is meglevő formái nagyon megerősödhetnek. Elég most csak a helyi sajtó bűnügyi híreit figyelni. Ezek az öncenzúra miatt nem jutnak el az országos hírekbe. A kábellopások, a félig érett termény ellopása a termőföldön már ma is rutinszerűen ismétlődik.

Nálunk eddig évente „csak” 3-400 ember fagyott meg, nyáron pedig a hőhullámok miatt (elsősorban a kórházakban) 500-600 idős embernél több nem halt meg. Ezek a számok tízszeresre is felnőhetnek. Én itt húznám meg az összeroppanás határát. Ha ezt meghaladjuk, a társadalom megroppanása már megtörtént. Ekkor 10% fölött lesz a munkanélküliség, mert a magas energiaárak annyira kiszivattyúzzák a pénzt a gazdaságból, olyan mértékben viszik ki az orosz és közel-keleti olajtermelőkhöz, hogy nagymértékben leszűkül a tisztes középosztály. Így csökkennek az adóbefizetések is. Az önkormányzati csődök miatt várható az oktatás és egészségügy nagymértékű fedezethiánya. A közrend a kis, szegény, főleg cigányok lakta falvakban már most sem tartható fönt, de a következő években a társadalmi rend összeomlása elképesztő méreteket is ölthet.

Diagnózis és terápia

Hetesi Zsolt tanulmányában a diagnózis eléggé reális, de a javasolt terápia szerintem téves, nem mutat igazi kiutat. Azt javasolja: költözzünk vidékre, tanuljunk meg gazdálkodni, s térjünk át megújuló energiaforrásokra. Továbbá: bízzuk az egyházakra az eddiginél jobban a túlélés megszervezését.

Ha az emberek vidékre költöznek, maguk gazdálkodnak, az még nem jelent védelmet az éhesen kóborló hordák ellen, akik mindent elpusztítanak, mindent ellopnak. Rendőrséggel, katonasággal nem lehet védekezni éhínség idején, a szögesdrót kerítések drágák és átvághatóak.

Egy gondatlanul irányított, komplex felépítésű társadalom technikai fejlődésének leállítása civilizációs összeomlással jár. Igaz, önmagában a kisvárosok hálózatából álló társadalom nem rosszabb, mintha megapoliszokból álló, fuldokló nagyvárosokban élnénk [8]. További fejlődésünk alapkérdése: a technika fejlettségének szintje, az energia előállításának ára és a szennyezés hatása. Egy tanyavilág-hálózaton alapuló társadalom XIX. századi technikai alapon csak borzalmas éhínségek után, a mai társadalom összeomlása után, annak romjain jöhetne létre. A történelemben a Római Birodalom bukása, vagy Pol Pot uralomra jutása után láttuk már ezt a (bukott) modellt működés közben. De ha az olajipart vagy a hivatalos tudományt nem tudjuk megzabolázni, akkor ez a vészforgatókönyv következik. Kitörni csak felfelé szabad, az egyetlen vállalható út – a régóta létező és az új találmányok elterjesztése. Ha van olcsó, szennyezésmentes energia, akkor gyönge talaj is művelhető, sós víz is lepárolható, gyenge minőségű ásvány is feldolgozható. Az energia ára és szennyezése civilizációnk kulcskérdése lett. Persze minden időnek megvoltak a maga kulcskérdései, nekünk itt és most az energia az.

Amikor az 1700-as években Kínában leállították az óriási vaskohókat, akkor épültek föl először Anglia vaskohói. Amikor az 1600-as években betiltották Kínában az óriás vitorláshajók építését, akkor kezdtek el az európaiak kis lélekvesztőiken hajózni, terjeszkedni, kereskedni. Kínában az udvari eunuchok és írástudó mandarinok évszázados belső csatái, viszálykodásai következményeként tiltották be ezen találmányok jó részét. Ez vezetett ott a többszörös technikai civilizációs összeomláshoz. A vidékre költözést megpróbálták a nagy Tajping felkelések idején (20 millió halott), de a bokszerlázadások idején is (10 millió halott): de az éhínség mindenhová elért. A társadalomban már akkor sem lehetett „szigeteken” élni. De ők sem tanultak saját történelmükből. A XX. században Kínában újra háromszor is bekövetkezett nagyméretű civilizációs összeomlás. (A polgárháború, a Nagy Ugrás, s a proletár kulturális forradalom.) Ezek közül a legtragikusabb történet Mao elnök „nagy ugrása” volt. Ez számunkra is tanulságos lenne, mert vegytisztán mutatja a technika lebontásának hatását - ha valaha is tanulnánk a történelemből.

Nagy ugrás - hátra

Az ún. „nagy ugrás” során, amikor a kínai legfelsőbb vezetés (különösen Mao elnök) a gyors technikai haladást erőltette, mintegy 30 millióan haltak éhen - de lehet, hogy ez a szám is óvatos becslés. Az akkor még csak 600 milliós Kínának körülbelül minden 20. lakosa halt éhen. Az okozott kár ennél is nagyobb, hiszen a károk helyreállítása egy emberöltőre való visszalépést és munkát adott. Ehhez képest a „nagy proletár kulturális forradalom” (ami egy évtizeddel később következett be) „csak” az értelmiség lefejezését szolgálta, az „csak” az oktatás és kutatás összeroppanásával járt. Egyik esetben sem működtek a társadalom elemi védekezési mechanizmusai, sehová, senkihez sem lehetett fordulni, ezért is következett be a tragédia mindkét esetben.

Az 1957-es „nagy ugrás” a „négy ellenséggel” szembeni harccal kezdődött. A négy átok, azaz a legyek, a szúnyogok, a patkányok és verebek valóban jelentős károkat okoztak. Ám azt nem értették, hogy ezek az átkok is az ökoszisztéma részei - egyedül a patkányok azok, amelyek kihelyezett csapdákkal, jól megépített terménytárolókkal az ökológiai rendszer károsítása nélkül is pusztíthatóak lettek volna. A négy átok elleni kampány idején a fél ország kereplőkkel, tányérokkal vonult ki a határba, és éjjel-nappal doboltak, a verebeket így állandóan repülésre kényszerítve, riogatva. Az igaz, hogy a kampány hatására rengeteg veréb pusztul el, ám ekkor szaporodni kezdtek a legyek és szúnyogok, így aztán néhány hónap múlva a verebek helyét az átkok között a poloskákra cserélték.

A „nagy ugrás” terve azonban, ami elsősorban az acéltermelés növekedésére irányult, elképesztően tragikus és egyben tanulságos is. Gyakorlatilag ez fordított ipari forradalom lett, amit nevezhetünk a történelem nem első, de legbrutálisabb technikai ellenforradalmának. (Azért választottam ezt a példát, mert ugyanezt a technikai ellenforradalmat stagnálás formájában látjuk az autó-, olajiparban.) Mao elnök és szűk köre tudta, hogy minden nagy nemzet felemelkedését az energetika és az acélgyártás volumenének jelentős megemelkedése előzte meg. Több acél, több vasúti sín - ez több szenet, több energiát, több gépet, nagyobb jólétet jelent. Mao és szűk köre ezért úgy határozott, hogy a reménytelenül szűk acélgyártási kapacitás miatt majd házilagosan állítják elő az acélt. Hatalmas méretű sajtókampányba kezdtek, hogy még kisebb kommunák, gyárak, iskolák is nagy mennyiségű acélt állítsanak elő. Azokkal a „részletekkel” viszont már nem törődött, hogy az acélgyártáshoz szükséges szenet és nyersvasat honnan szedik elő, de sem a sajtó, sem a politikai vezetés nem értette meg, hogy az acélgyártás nagyon magas technikai színvonalat és szakértelmet kívánó munka. Tudatlanul, hozzáértés nélkül nem lehet használható minőségű acélt készíteni. Azt sem értették meg, hogy az acélgyártáshoz szükséges energia-felhasználás csak akkor gazdaságos, ha nagyméretű kohókban dolgoznak, ahol kicsiny a hőveszteség, és jó minőségű (előregyártott) kokszot vagy faszenet használnak. Ezek a látszólag lényegtelen szakmai részletek a felső vezetést nem érdekelték, hiszen nagy részük költő vagy paraszt volt. A mérnökök részéről felvetett óvatoskodó megjegyzésekkel nem törődtek. Az 1958-ban elkezdődött kampány az ország acéltermelésének évenkénti megduplázását írta elő.

Mivel a helyi kisközösségek, iskolák, kommunák nem tudták előteremteni a szükséges vasércet, nyersvasat, netán az ötvözőket és a kokszot, ezért elkezdték beolvasztani eddigi használati tárgyaikat. Előbb a házi tűzhelyek, háztartási edények, majd az épületek vaslemez tetejei, kerítések, később a mezőgazdaságban használt traktorok kerültek sorra. Nem kell részletezni, hogy mit ér az a gazdaság, ahol ásót, kapát, ekét, traktort, vetőgépet kíméletlenül beolvasztanak. A keletkezett rossz minőségű ócskavas viszont semmire sem volt használható. Ebből nem lehetett síneket, lemezeket, csöveket készíteni, nem beszélve arról, hogy a szerszámgépek egy részének elpusztítása, beolvasztása után a feldolgozó kapacitás sem maradt meg.

A bajt csak tetézte, hogy nem merték bevallani a felső vezetésnek, hogy a rossz minőségű acéllal nem lehet mit kezdeni. Az újságok egymás után ontották a hamis győzelmi jelentéseket, így a városi lakosság nem tudott arról, hogy milyen tragédia bontakozik ki vidéken. Ez a hatalmas kampány ugyanis azzal is járt, hogy az éppen aratásra érett termést nem volt mivel és kinek learatnia. A vidéki lakosság nagy része vasdarabok, acélszög hulladékok és folyók medréből kimosott vasércek után kutatott, aratni már nem volt sem idejük, sem szerszámuk.

Azt az egy-két vezetőt, aki megpróbált kritikát gyakorolni, sürgősen és gyorsan félreállították: így semmiféle vészfék, kontroll nem maradt. Az ezután bekövetkező éhínség, és az azt követő járvány nagyobb pusztítást okozott a lakosság soraiban, mint előtte az évtizedeken keresztül tartó polgárháború, vagy a japán-kínai háború. Ez a nagyméretű katasztrófa azért következett be elsősorban, mert a társadalom szokásos vészfékei - elsősorban a nyilvánosság - nem működött, diktatúrában ez nem létezik. A társadalomnak csak egy kis csoportja irányított, az ő elképzeléseik szerint működött az egész gazdaság, ez az ő belső érdekeiket szolgálta.

Ezekben található az analógia, a tanulság az akkori és a mostani technikai ellenforradalom között. Ezen a téren a mi társadalmunk is alig palástolt diktatúra.

Négy lépés a lejtőn

Jared Diamond, az „Összeomlás” (Collapse) című könyvében több eddig összeomlott társadalom történetét vizsgálta meg az okokat elemezve. A vaskos könyvbe sajnos nem kerültek bele a látványos, nagyméretű, tanulságos ázsiai összeomlások. A legjelentősebb talán a kambodzsai Angkor Wat térségének (ma igen kedvelt turista célpont, a világörökség része) teljes ökológiai és gazdasági összeomlása. Ez a terület a Khmer Birodalom fővárosa volt az 1200-as évekig, amikor feltehetőleg a termőtalaj kimerülése és a rossz vízgazdálkodás miatt a Föld akkori legnagyobb városállama több mint egymillió lakosával kényszerült részben menekülésre, részben nyomorgásra, az addigi magas életszínvonala jelentős csökkentésére. Úgy láttam, sehol sem említik például a Burma északi részén létezett Mrauk-U városának és környékének gazdasági elsüllyedését se, pedig az is hasonlóan jelentős összeomlás áldozata lett. (Azért nincs benne a köztudatban, mert alig lehet ma is megközelíteni.) Ez a város az 1600-as években nagyobb és gazdagabb volt, mint London és Amszterdam. Ez is sajnos azt erősíti, hogy még mindig nem vagyunk igazán tudatában mekkora veszély is fenyeget minket, még mindig úgy élünk a veszély torkában, mintha eddig soha sehol semmi baj sem történt volna.

Jared Diamond a téves helyzet-megítélésnek négy fázisát különbözteti meg a komplex társadalmak összeomlási folyamatában:

  1. Az első lépésnél az uralkodó csoport nem veszi észre a problémát, mielőtt az megjelenik. Ha a Nap járásának analógiáját vesszük alapul, ez azt jelenti, hogy a hajnalpírt még nem látják.Ez a „próféták” ideje, akik a legkorábban figyelmeztetnek...

  2. Amikor a baj már látható, a vezető csoport akkor sem veszi észre. Ez azt jelenti, hogy a Nap már megjelent a horizonton, sarlója már éppen látszik, de van, aki még mindig nem veszi észre. Ez a szakértők kora, akik mérésekre, megfigyelésekre hivatkoznak . . .

  3. Miután észreveszik a bajt, nem tesznek semmit, vagy már nem tudnak cselekedni. Ez az a fázis, amikor a Napkorong már teljes egészében felemelkedik a horizont fölé, de még nem éget nagyon erősen. (Szerintem mi most valahol itt tartunk.) Ez az a periódus, amikor az értelmiség érzékenyebb része is látja a gondokat, de ők nincsenek hatalmi helyzetben, csak panaszkodnak.

  4. Az utolsó, a 4. szakasz az, amikor látják a problémát, megpróbálják megoldani, de már nem sikerül. Ez az, amikor a Nap a delelőn van, éget, de már nem tudnak hová bújni előle. Ez a politikusok, döntéshozók szakasza. Mire ők észbe kapnak, már rendszerint késő, a baj a nyakukon van.

Ezzel a sémával - mint minden sémával - az a baj, hogy túlságosan leegyszerűsít. Mert sosem egy-egy csoport véleményéről van szó, egy komplex társadalom sokféle csoportból áll, és azoknak eltérő lehet és szokott lenni a véleménye. Például a környezetvédők, vagy a szegénységgel foglalkozó szociológusok, vagy a közgazdászok régóta félreverték már a harangot. A más érdekcsoportokhoz tartozó politikusokat, vagy az olajcégek embereit ezek a változások még nem érintik, ezért úgy tesznek, mintha nem is történt volna eddig semmi. A négy szakasz elkülönítése eléggé mesterséges, hiszen a Nap sem szakaszokban kel föl, hanem az is egy folyamat. Mindig vannak a rossz híreknek előhírnökei, prófétái, ezt az Ószövetség óta ismerjük. Rendszerint lesöprik a véleményüket.

Még a legnagyobb bajban is van (lehet) kiút, de ahhoz a gond korai felismerése elengedhetetlen. A megoldáshoz viszont az összefogás feltétlenül szükséges. Teret kell(ene) ilyenkor engedni az egyéni kezdeményező-képességnek, tehetségnek. A történelem (sajnos) ezrével szolgáltatja az összeomlási példákat, főleg a vesztett (a másik oldal felől nézve megnyert) csaták formájában. Ezekben ugyanúgy felismerhetőek az összeomlás 4 fázisa, amit J. Diamond felsorol.

Nincs eltérés a katonai, gazdasági, politikai és környezeti tragédiák lefolyása közt – ezek gyakran egymásba szövődnek. A már nyakunkon levő környezeti, energia és gazdasági válság is ezt mutatja. Talán merészségnek tűnik a gondolat: de sokszor látható a válságok közti párhuzam, ennek bemutatására törekszem.

A hadtörténészek rangsorolták a 10 legnagyobb mértékű katonai-politikai összeomlást. (Ebben mi magyarok, másfél eset erejéig is benne vagyunk). Ezek a következők:

  1. I.e. 415-ben a görögök szirakúzai ostromkísérlete

  2. Cannae; i.e. 216-ban, Hannibál a kétszeres túlerőben levő rómaiakat megsemmisíti

  3. A Teutoborgi Erdőben i. sz. 8-ben a germán törzsek több római légiót ledarálnak, cselek sorozatával, az utolsó emberig

  4. 1389-ben Koszovóban az ottomán törökök felszámolják a szerb ellenállást.

  5. 1526. augusztus 29.: MOHÁCS

  6. 1709-ben az oroszok felmorzsolják a teljes svéd hadsereget Poltavánál.

  7. 1870. szeptemberében az újonnan létrejött egyesült német seregek felszámolják a francia véderőt Sedannál.

  8. 1916. július 1-én a németek hatalmas pusztítást okoznak a Somme-i csatában a franciáknál.

  9. 1942. februárjában a japánok legyőzik az angol ausztrál csapatokat Szingapúrnál.

  10. 1943. februárjában – Sztálingrád (és Don-kanyar).

A már nyakunkon levő energia, gazdasági és környezeti válság kapcsán az 1520-as évek (már akkor is) globalizált világának három sorsfordító hadjárata kapcsán szeretném megmutatni, hogy mindig lehet(ne) kiutat találni a bajból – ha van szakértelem és összefogás. A három történelmi példa három kontinensre terjed ki:

  1. Az azték katonai birodalom szétverése 1521-ben

  2. A mohácsi tragédia 1526-ban

  3. Az indiai Panipat mezején, Delhi mellett 1526-ban az afgán Babur (a véreskezű Timur Lenk unokája) maroknyi seregével felszámolja Ibrahim Lodi szultán óriási túlerőben levő védőseregét.


Az esetek (és mai helyzetünk) közti párhuzam látványos. Azt az öt évet, amíg ez a három kontinensre kiterjedő eseménysor zajlik, joggal nevezhetnénk az első világháborúnak. Közös bennük, hogy az akkor lezajlott események hatása a mai napig követhető, érezhető. Ezek valódi fordulópontjai lettek a történelemnek. Évszázadok múlva sem lehetett helyrehozni, megváltoztatni, visszafordítani az akkori tettek következményeit. (Ha a gazdaságtörténészek készítettek volna összeomlási toplistát, ott is dobogósok lennénk: sajnos az 1918-as és 1945-46-os hiperinfláció is toplistás.)

Első fázis: pirkadat előtt

A történelemkönyvek hemzsegnek azoktól a példáktól, amikor egy-egy irányító hatalmi csoport nem vette észre a problémát megjelenése előtt. Hadd idézzek néhány példát: Amikor az 1400-as évek végén a kínai mandarinok betiltatták a nemzetközi kereskedelmet és megsemmisítették a globális felfedezőutak óriási költségen és emberáldozatok árán megszerzett világtérképeit, nem látták előre, milyen drasztikus összeomláshoz vezet is ez. Az összeomlás csak lassan bontakozott ki, első lépésben Kína meggyengült, és a szomszédos mandzsuk meghódították. Második lépésben a technikai ellenforradalom során betiltották a tömeges acélgyártást is. Kína évszázadok múlva már nem tudta eltartani növekvő népességét, hiszen találmányok híján nem nőtt a termelés. Sorozatosan borzalmas éhínségjárványok söpörtek rajta végig, csak a civilizációs összeomlások, éhínségek, járványok, háborúk stabilizálták a népességet. S most nézzük részletesebben a már kiválasztott példákat.

Az idézett esetekben (sem) vették észre a közelgő problémát.

Azték 1. lépcső: Az azték katonai társadalmat vezető uralkodó 6 millió alattvalójával közép Amerika legerősebb, brutális, perverz élősködő állama. A leigázott szomszédoktól a terményadón felül évente tízezrével szed emberáldozatot is. Az ideológiai maszlag: ahhoz, hogy a Nap egészséges maradjon, (ember)áldozatokkal kell etetni.

A történészek még vitatkoznak azon, hogy meg is ették-e az áldozatok bemutatása során élve felvágott szerencsétleneket, vagy csak a pszichológiai elrettentés, a félelemkeltés eszköze-e az emberadó és áldozat. A fővárosuk, Tenoctic Lan (a mai Mexikóváros helyén), az akkori viszonyok között hatalmas, kétszázezer lakosú. Templomokkal, palotákkal zsúfolt, melyek roskadoztak az aranydíszektől - de az áldozatok hullái miatt a városban mindig dögszag terjengett. A leigázott szomszéd népek gyűlölték az elnyomóikat, de katonailag gyengébbek lévén semmit sem tehettek. Nekik nem volt hadseregük. Az acélt még senki sem ismerte ott, éles kőpengékkel kirakott kardokkal háborúztak. Az ország egyébként geológiai csoda. Minden ásvány bőven van, nemcsak a vas, az arany és ezüst, de kén és salétrom is – de a puskapor, sőt a kerék is ismeretlen.

Néhány évtizeddel az események előtt hatalmas kínai hajóflotta látogatja meg őket- s ajándékokat hoznak (selyem, porcelán), s megígérik: visszatérnek. Az aztékok isteneknek vélik őket, hiszen hatalmas a köztük levő technikai szakadék, s várakoznak. Amikor az 1500-as évek elején egy maroknyi spanyol jelenik meg, tanácstalanok. Az istenek jöttek vissza? Nem veszik észre: torkukhoz közelít a kés.

Magyarország 1. lépcső: Az 1500-as évek elején Európában már javában tart a „kis jégkorszak”. A nyarak rövidek, erősek, a telek hosszúak, hidegek. Így gyakran megfagy, vagy elrohad a termés. (Mátyást a Duna jegén választják királynak). Az 1300-as évek pestisjárványában Európa lakosságának harmada, de egyes tájakon kétharmada is elpusztul. Az egykori szántókat újra erdők lepik be, csökken a metán és CO2 kibocsátás, hidegebbé válik a klíma, csökken a termésátlag, mert gyakran nem érik be a termés. Termőföld van bőven, de alig terem. Vasekével, vetőgéppel (hogy ne a madarak csipegessék fel a magokat) ugyan meg lehetne duplázni a termésátlagot, de ezeket a megoldásokat ekkor még csak a kínaiak ismerik, mi (3-400) évig még nem. Viszont ezer év alatt Kínából már ide is eljutott a pa

B.K-T.L