Vass István: Férgek a fekáliában


 
Tekeregnek, nyüzsögnek a saját bűzös, undorító váladékaikban, szennyükben, amit évtizedeken át, okádtak maguk köré, siralmas nyomorúságba kergetve a Nemzetet. Furcsa, idegen lények, akikről sokáig azt hittük, hogy közénk valók, mert arcuk mintha hasonlított volna az emberére.
Sok kárt okoztak. Szinte mindent tönkre tettek, mire felismertük, hogy ezek az aljas képmutatók nem értünk, hanem ellenünk, csak a maguk érdekeiért igyekeznek. Most, hogy elfordult tőlük a hiszékeny, becsapott népesség, összeomolva, megroggyanva zuhantak a maguk kavarta latrina mélyére, s még onnan is halljuk hol kétségbeesett, kísérteties, hol negédes, csábító hangjukat, amint hívogatják a gyanútlan, nyomorgó népeket, hogy csápjaikkal rájuk akaszkodjanak.
Nehéz eldönteni, hogy ezt a rémálmot egyetlen óriási féreg, vagy több egymásba gabalyodott kórokozó-károkozó gerjeszti, hiszen színeváltozásaik, mint a kaméleon esetében könnyen zavarba ejtik a gyanútlan szemlélődőt. Ugyanakkor régi-új arcok jelennek meg, erőltetett, torz vigyorral, igencsak meglepő, váratlan módon, s bizony nehéz időben kivonnia az embernek magát e hatás alól, hogy el ne hányja magát. Ha egyetlen ocsmány lényről lenne szó, akkor azt leginkább a Csillagok háborúja c. film óriáspondrójához tudnám hasonlítani. A torz fej, ami ezt juttatja eszembe az, „egy a széle-egy a hossza”, zsírráhízott, politikai szerepre ácsingózó, sunyi milliárdos, szélesgábor pofázmánya. Mint egy randa kövér hernyó, aki mondja, mondja, ha hisszük, ha nem. Vajon mi szeretne lenni őkelme? Vajon mire is kellene annyira az a zsideszes kétharmad?
Persze ennek a nyálféregnek több feje is van. Hol egy politikai prostituált, kalaposkurva, hol egy levitézlett, bajszos, szemüveges megszorító petyhüdt pofája türemkedik elő a szennyes kavargásból. A kék-zöld hullafoltos mdfszdsz kísértethorda újra és újra nekilendül.
Edvard Munch norvég festő 1893-ban alkotta meg A sikoly című képét. A beesett arc, a merev szemek halálfélelmet tükröznek. Élethű, kifejező lendvaiportréként emelkedik ki e kép a fekáliából, s szinte fáj a fülnek a sírós, velőtrázó sikoly.

De mégis…mégis, vidáman, újra ígérve, csábítón…. Gyurcsányi hamis vigyorral, mint Arany János Hídavatás c. balladájában a vizihullák:
„Elébb csak a fej nő ki állig,
s körül forog kíváncsian,
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian
Új híd! Avatni mind! Vígan.”
Hát igen. Új híd. Új választások, s a söpredék, a hazaárulók itt nyüzsögnek megint. Másznak a szennyben, görcsösen egymásba kapaszkodnak, s így múlnak el, így múlnak ki a maguknak teremtett hekatombában, ahol végül is saját maguk hóhéraik lettek. Oszlásban lévő hullák már mind. Óvakodjon tőlük minden magyar. Nemcsak undorítóak, fertőzőek is.
Vass István
Nemzeti InternetFigyelő  2010.01.26.
Közli:
*B.Kiss-Tóth László