"Hogy az ember fizikai és szellemi élete összefügg a természettel, annak nem más az értelme, mint hogy a természet összefügg önmagával, mert az ember a természet része ... A kommunizmus ... az embernek a természettel és az emberrel való ellentmondásos harcának igazi feloldása, az egzisztencia és lényeg, tárgyiasulás és önigazolás, szabadság és szükségszerűség, az egyén és nem közötti harc igazi feloldása ... tehát embernek a természettel való kiteljesedett lényeg-egysége"– írja a fiatal Marx 1844-es gazdasági-filozófiai füzeteiben ezeket a későbbi munkásságának csíráját és fő irányait tartalmazó gondolatokat. A Nem én kiáltok verseit író József Attila még nem ismerte ezeket a sorokat (csak tanulmányainak készülése idején ismerte meg őket), ezek a gondolatok és érzések azonban – éppen azért, mert egyetemes emberi törekvéseknek a kifejezései egy olyan korban, mely a korábbiaknál tisztábban és közelebbről mutatja ezek megvalósításának lehetőségét – kb. innentől kezdve tisztán, kimutathatóan ott élnek az ő életművében, költészetének főáramában is. (Amint Németh Andor mondta róla gyászbeszédében: "... a világhoz való. viszonya kezdettől ugyanaz. Az emberekben és a világban való feloldódás áhítozása ... s annak a hite, hogy ... majd az embertelen csupacsősz világ olyanná lesz, amilyenül ennek a csupaszív-költőnek jóvátehetetlenül adósa maradt.") Amint József Attila fokonként túllép azon a – részint költőelődöktől tanult, részint kamaszosan ámuló – szemléleten, mely a világra, az életre mint kiismerhetetlen, szent misztériumra tekint, lírájában valóban ez a költészet egészének legkezdeteitől meglevő központi törekvés szólal meg: eggyé lenni a világgal; ha pedig ez nem valósítható meg a benne való feloldódás útján, akkor szembeszállni a világ emberellenes erőivel s legyőzni azokat. Vagy – végső esetben – megőrizni önmagát a rátörő erőkkel szemben. E küzdelem szakaszonkénti vagy azokon belüli más más változataiból, e költői magatartások egymásba való át-meg átcsapásából formálódott József Attilának a történelmi eseményekhez szorosan kapcsolódó lírája.
{337.} "Nem én kiáltok, a Föld dübörög" – szólaltatja meg második kötetének (Nem én kiáltok, Szeged 1925) címadó verse (1924) a nagyobb erőkkel való egység tudatában a lázadás, a szabadulást ígérő változások kiáltásait. "Akár borzalmas, akár nagyszerű" – hirdeti a feltartóztathatatlan, elemi erők hatalmát. De arról még nem ad reális képet, hogy mi az, ami közeledik. A döntő élmény magának a változásnak (illetőleg a változás sejtésének) élménye, s eközben, az expresszionista harsánysággal világgá kiáltott panteisztikus vallomásban – "Légy a fűszálon a pici él | s nagyobb leszel a világ tengelyénél"–eltűnik az Én is, a gondolkodó, ítélő emberi egyéniség különállásának tudata. Még teljesebb, az indulat erejét is kikapcsoló feloldás, a személyiség különállásának teljes tagadása jelentkezett az első kötetbeli, képzelt világ szép békességét festő Csöndes estéli zsoltár (1922) naivul alázatos, vallásos szavaiban. Ez a jellegzetesen József Attila-i szelídség szólal meg később természetesebb hangon a Milyen jó lenne nem ütni vissza ... (1924) soraiban. Kassák verseinek artisztikusan békés világa éled meg itt is. A tisztacsengésű szóképek ("kristály patakvíz folydogál gyémántos medrű ereimben" stb.) melegséget s egyúttal hitelt kapnak a kezdősorok naivul őszinte, fájdalmas panaszától: "Mikor nagyokat ütnek rajtunk, | Milyen jó lenne nem ütni vissza ..." Itt tehát már jelentkezik az ítélő emberi tudat szava s ezzel együtt a valóság képe is. Nemcsak az első mondat feltételes módja jelzi ennek a vágynak az irrealitását, a gúnyosan őszinte fintor is: "elaltatni az éjszakával, szóval a gyávaság szavával ..." (más változatban: "szólni a gyávaság szavával").
Ez a világ jelenségei közt rendet tenni akaró értelem járja át az érzések és sejtelmek mélyebb és homályosabb világát is. "A pusztaság fele" induló "nagy, rakott szekerek" isteni bőséget osztó adományozási vágya, a mindenkinek békességet kívánás már-már ősi, animális szintig kioltott öntudatlansága részben a Megfáradt ember (1923) és a hozzá hasonló jellegű versek soraiban mutatkozik. A Megfáradt ember József Attilának viszonylag korai remekei közé tartozik. Az előbb említett törekvés mellett a Juhász Gyula- és a Kosztolányi-hatásoknak immár teljesen egyéni költészetté szintetizált továbbélését is mutatja. Az itt valóságosabb világban megjelenő békesség, melynek "meleg kenyeréből" maga is "egy karaj "-nak érzi magát, a maga egyetemességében is már a dolgozó emberrel való testvériesülésből, a "tiszta tájak" fűszálainak moccanását érző, a hazai táj szeretetétől fűtött ember lelkivilágából fakad. Az értelem hidegen tárgyilagos megfigyeléseinek, a "megfáradás" oldott lelkiállapotának, a táj- és emberszeretet érzéseinek különös szintézise ez a vers, melyben egyaránt formát kap a József Attila-i gyöngédség és finomság s az élet robusztusabb törvényszerűségeinek átélése: a "harmattá vált gond" légies tisztasága a "nagy nyugalmat görgető" folyó monumentalitását szelídíti emberivé.
Társadalomszemléletének fejlődése is szerepet játszik abban, hogy személyisége itt már nem akármiben, akárhogyan kíván feloldódni, hanem abban, amiben ez a félfeudális, őt magát személyében is elnyomó Magyarországon ez nem "a gyávaság szavával szólást" jelenti: a közös munka, a közös sors révén egymás mellé kerültek összetartozás-élményében. De a különállás tudata és érzése is mind erősebben jelentkezik. Vállalja a küzdelmet ez ellen a világ ellen, s ezáltal személyiségének arculata is mind több vonással rajzolódik elő. Hetyke hányavetiség és ősi, népmesei-eposzi halálraszántság harcvágya kiált {338.} az És keressük az igazságot (1924) szavaiban: "Lábunk elkophat hónaljig, | sej-haj, fütyülve baktatunk, | igazságot keresünk, de | nem találunk még seholse." A képek egy része a ritmus regölések, kalevalai igézések ősi szavát újítja meg; az emberibb világért mindennel szembeszálló magányos forradalmárok képe, akiknek "szájára a jövő hágott", viszont már félreismerhetetlenül modern, s a levert proletárforradalom idejéhez kapcsolódik. A Bosszúság (1924) Kassák-felszabadította versformájában is ez a lázongás kap hangot – s még határozottabb formát nyer A legutolsó harcos (1923) sorainak lendületében. "Az ucca és a föld fia vagyok" vallomása és a kaszárnyával, börtönnel való szembenállás tudatossága már a forradalmiság – bár még mindig kissé elvont, Ady-hatás nyomait őrző forradalmiság – határozottabb jelei, az eposzi hősök erejéről valló öntudat pedig az ember büszke erejét hirdeti:
| Börtön, kaszárnya, templom nem elég, |
| hogy a hegyekről ledobja szavam |
| és minden ige fölöttem lebeg |
| és minden más szándék szándéktalan. |
