Válasz egy névtelen "jóakaró" megjegyzésére
.
Ez az a műfaj, amelyben az újságírás elemei, mint testben a sejtek, egy új minőség jegyében összeállnak. A riport mindannak a szintézise,amit az újságírásról tudni lehet.Pongyolaságáról ismert korszakunkban riportnak mondanak mindent,ami nem az.Még szakmai körökben is elhangzik,hogy riportra megyek,holott tudósításra küldték ki a munkatársat.
Interjút is szokás riportnak becézgetni,holott az interjú is van olyan nemes műfaj, hogy a nevén nevezzük.
A riport attól az újságírói műfajok királynője, hogy a legösszetettebb.S nem egyszerűen azért, mert megismétlődnek benne kisebb-nagyobb arányban elemibb műfajok, hanem mert sajátos szövedékben egy új minőségként jelenik meg,annyira elválaszthatatlanul,amennyire az emberi testből sem távolíthatók el egyes szervek a test egészének sérelme nélkül.
Természetesen itt is igaz, hogy hír nélkül nincs riport.
Valaminek, valamikor történnie kellett ahhoz, hogy érdemes legyen akkora kutatómunkába kezdeni,ami a riporthoz elengedhetetlen.De ez a hír, általában múlt idejű hír.
A riport valóságfeltárás.Maradandó érvénnyel.
Gondoljunk csak Móricz Zsigmond klasszikussá vált riportjaira!
Megtörtént az ökörtói tűzvész,ahol az író nem volt jelen.Később hallotta,nyilván az akkori hírközlés sebességében a szörnyűséget, hogy a falu fiataljai bennégtek a pajtában.Ez aznap, amikor történt, hír volt. Közölték a másnapi újságok.
Móricznak azonban nem a tragikus esemény felszíne volt érdekes, nem azt akarta még tovább fokozni, ami a fájdalomban amúgy is elviselhetetlen. Nem a mai kereskedelmi hírközlés boka alatti szintje igazította gondolkodását.Nem azért ment el később a helyszínre, mert közömbös volt számára,hogy mi emeli ki nevének fényét a közönség szemében:ha öröm,hát öröm,ha tragédia, hát tragédia......
Azért ment, mert meglátta, hogy ebben a rettenetes történetben a magyar falu minden kínja benne van.
És ezen a szinten már mindegy,hogy az esemény mikor volt.Tegnap?Tegnapelőtt? A múlt században?Itt már csak az a kérdés:milyen mélységet lehet megmutatni egy esemény kapcsán.
A riport ezért tud távlatot nyitni több irányba is. Hiszen nem lehet meg a művészek lelkébe táplált érzékenység nélkül, de nem nélkülözheti a tudomány eszköztárát sem.
Művészet és tudomány?
Miről beszélünk?Hiszen tudjuk, hogy az újságírás tartományában vagyunk.
Nem túlzás ez?De igen, az volna, ha napi követelményként szabnánk e magas mércét. Szó sincs azonban erről.Csupán azt kell látnunk, hogy az irodalom és az újságírás találkozási pontjain vannak olyan remeklések,amelyek számunkra, újságírók számára is eligazítóak.
Nyilvánvaló, hogy ezt a szintet nem érjük el, de lehetetlen , hogy ne ez legyen a mércénk.
Szívesen hivatkozom Móricz regényére, a Boldog emberre, amelyről kivételes irodalomtörténészi érzékenységgel azt írja Czine Mihály:"A fent és a lent között évezrednyi távolságot ez időben Móricz Zsigmond. A magasabb társadalmi réteg alatt egy külön népi világot, sajátos erkölcsökkel és lehetőségekkel.
Ebből a népi világból korábbi műveiben is sokat felmutatott,de most úgy érezte, hogy többször "fantáziálásból", a hangsúlyokat eltévesztve. Most a valóság regényesítés nélküli megmutatását tartja feladatnak. A válság éveiben meggyőződésévé vélt, hogy a regényíró nem vállalhat nagyobb munkát, mintha "zsurnalistája" tud lenni a költészetnél, filozófiánál is nagyobb tényeknek".
Azért fontosak számunkra ezek a tudósi mondatok, mert arról szólnak, hogy bár Móricz regényként határozza meg írása műfaját, a látásmód, az eszközök használata részben az újságíráshoz, részben a szociológiához,tehát a tudományhoz vitte közel. A Boldog ember klasszikus riportként is fölfogható.Irodalmilag, esztétikailag ez bizonyos gyengéje is lehet-az újságírásban azonban nehezen képzelhető különb remeklés.
Az író itt valóban" zsurnalistája" a valóságnak. Czine Mihály azt is mondja:Móricz "remekművet alkotott az előtte jóformán regényre méltatlannak tartott anyagból. Joó György huszonhat fejezetnyi nagy monológjában mintha a "primitív epika első személyes hős énekeit hallanánk, a szegénység honkeresését. Nem hagyományos regény ez-erősíti meg újra az irodalomtörténész-, töredezett vonalú szándékosan, a hagyományos színskálába nem iktatható színekkel. Ha a Barbárokat Bartók muzsikájával érezzük rokon hatásúnak, A Boldog ember Kodály népdalfeldolgozásainak ízére emlékeztet:dalra született parasztokra, éneklő egekre, virágokat termő népi kultúrára....."
Nem járunk messze az igazságtól, ha Móricz " regényében" a mi mesterségünk egyik csúcsteljesítményét látjuk, amelynek igényként kell bennünk élnie még akkor is, ha tudjuk, hogy a csillagokhoz vezető utak nem mindannyiunk számára járhatóak, de a meggyőződés valamennyiünké lehet, hogy az újságírásban csak annak van értelme, ami az igaz valóságra vonatkoztatható. ahogy József Attila tanácsolja a Thomas Mann üdvözlésében:"az igazat mondd, ne csak a valódit..." Móricz itt még visszatekintésben sem alapoz hírszerű történésre.Épp az a hangsúlyos, hogy nem történt semmi. Mai világunkban, amikor annyi a csinált, a művileg előállított történés, hogy ennyi talán soha semmilyen korszakban nem volt érdemes ezt is észre venni.Érdemes a nagy íróra figyelni, aki azt sugallja, a milliók emberi életének eseményei nem azok, amelyek az újságok első oldalán szerepelnek.
A főhős, Joó György odajutott, hogy immár semmivel nem tud mit kezdeni.Nem maradt mása, mint az életének története. Azt tudja elmesélni, "eladni" földijének, szegről-végről rokonának, az ismert írónak.
Hátborzongató ötlet, a legdrámaibb helyzet, amelyet a magyar riportírásban ismerünk.Azért hátborzongató, mert ilyesmit csak a valóság képes produkálni. S még drámaibb az élet, amely ebben a szokatlan helyzetben feltárul.Joó György ugyanis a boldogságról beszél,amiről-hagyományos fogalmaink szerint-még csak elképzelése sem lehet.Móricz azt mutatja meg, hogy a valóság akkor is izgalmas, ha a felszínen látszólag nem történik semmi.
"A szerkesztőségben ültem és dolgoztam-írja. Kopogtatnak a nyitott ajtón s egy hosszúlábu egyéniség lép be.Csöndesen mosolyog s megismerem földimet és atyámfiát.-Jó napot kívánok Zsiga bátyámnak,-köszön illedelmesen.
Aggyon isten neked is.Hát téged mi szél hord erre, öcsém?
Furcsán mosolyog, s nem könnyen leli a szót.
-Nagy dologban járok....(..)
-Megmondom ,mér gyüttem.Azért gyüttem Zsiga bátyámhoz, hogy elmondanám az életemet,tessék írni belőle egy szép regényt.
Boldog isten, már az emberek nemcsak az írásokat hozzák, hanem mindjárt az egész életüket."-Így Móricz. S máris benne vagyunk a történet áramában.
Nincs szépelgés, nincs" blickfangosra fogott" expozíció. Valóság van. Két ember különös találkozásának izgató rejtelmessége.És láttatás. Mintha jelen lennénk. amit a televízióban megmutat a kamera, annak vagyunk részesei a környezet leírásában és a jellemrajzban.Két-három ceruzavonás.Épp ez a csoda, ez a takarékosság, a jelzésszerűség.ami-úgy látszik-többet ad, mint a túlrajzolás.
Nem akarom idemásolni a könyv elejét, mert az a nem titkolt szándékom, hogy az, akit érdekel ,vegye elő A Boldog embert, s a maga ítéletével győződjön meg róla, hogy az újságírói mesterséget ezen a regénytelen regényen lehet a legjobban megtanulni. De néhány eszközét a felülmúlhatatlan írói zsenialitásnak mégiscsak kénytelen vagyok a figyelem körébe állítani.
Móricz mindig a történelem általánosabb vonatkozásaival hozza összefüggésbe az egyedi élettörténetet.
-"Más irányt akarván adni a beszédnek, szólok:
-Milyen a búza?
Húsvét előtt volt ugyanis az az idő, mikor a gazdaembernek egyetlen gondja az szokott lenni, hogy milyen a búzája.Egy kis fény jelenik meg a homloka csúcsán,legyint:-Nem érdemes arról beszélni.Becsapott bennünket.Kérem, a búza....az nem egzisztál. Se nem terem, se ára nincs. Nem érdemes a mái életről szót sem vesztegetni....Mert ugyebár arról beszélünk a legnagyobb belső azonosulással, amiről amúgy nem is érdemes szót vesztegetni."
És innentől már bontakozik is a korabeli Magyarország képe. Az árak, az adók világa. A nyolc-tíz holdas nyomorúság. Ha Joó György nem mondja, mert nem tudja, mondja Móricz a szociográfia és a szociológia tudományos felméréseit, felfesti a történelmi hátteret-kettős tükrözésben. Egyrészt úgy, ahogy a tudomány, másrészt, ahogy az egyszerű ember látja(vagy éppen nem látja), akinek a történelem nem más, mint a saját sorsa. Műfajok és látásmódok tökéletes,már-már biológiai természetű összeszőttségében jelenik meg a huszadik század első évtizedének embermeséje. Alapja az interjú, a beszéltetés, amit modernebb időkben belső monológnak mondunk.
"És mikor tudnád elmondani az életedet?
Elmosolyodta magát. Most aztán egészen olyan volt az arca, mint a vedlett kurucé. Apró fekete szemei, mint a fénylő bogarak gyúltak ki, fehér homlokára csapzott haja szilajan mozdult meg. Nézésének derült és mélységes nyugalma s a szája sarkában lappangó humor erre felragyogott. Kedves és komoly tekintettel nézett rám:
-Akkor most mingyárt elmondhatom.
-Most rögtön?
-Rögtön.
-Annyira elgondoltad, annyira készen állsz?
-Annyira én.
-Aztán mért akarod elmondani?
Lehajtotta a fejét s gyermekies szelídséggel mosolygott.
-Én nem tudok egyebet mondani, csak azt, hogy én gyerekkoromba,legénykoromba olyan bóldog
voltam, de olyan bóldog, hogy azt már ki sem lehet gondolni."
Itt világlik ki, hogy két ember csak akkor tud találkozni a valóság mélyebb feltárására, ha lelkileg is találkoznak
Gyilkos indulattal és indulatból riport nem születhet.
A valóság valódi, mély feltárásának mindig van vallomás jellege.Vallomást pedig csak olyan helyzetben tesz az ember,amikor a másik fél ezt a bizalmi helyzetet megteremti.
Az újságírásban talán ez a legnehezebb feladvány. ebben a mostani helyzetben azonban van egy egészen különös sajátosság. A riportról mindenekelőtt azt tudjuk,hogy az élet legátfogóbb és legigazabb megközelítésére szolgáló műfaj. Ami végül is azt jelenti,hogy a valóságért valahova el kell mennünk, olykor pokolra kell szállnunk. Itt azonban Móricz Zsigmond el sem hagyja a szerkesztőségi szobát. A valóság jön el hozzá.
Miért?
Mert ő már Móricz Zsigmond. Róla lehet tudni, hogy el lehet menni hozzá.
S lehet tudni, azt az erkölcsi viszonyt a mások sorsához, amit Arany Jánostól ismerünk a Vojtina ars poeticájából vagy amit Veres Péter nagyon egyszerűen úgy fejez ki:hazugságból nem születik művészet.
A boldog emberben erről ez áll:
-"Hát akkor fogjunk hozzá. Tedd be az ajtót...Így..És most halljuk...De figyelmeztetlek,hogy csak igazat mondj, mert én csak az igazságra vagyok kíváncsi.Én még eddi soha hazugságot le nem írtam,hát ha hozzáfognál lódítani, akkor abbahagyjuk.
-Én mást nem is tudok mondani, csak az igazat. Az én orcám még nem pirosodott meg. Engem még nem kapott rajta senki hazugságon , mert én azt tartom,aki megmondja az igazat, akár jó, akár rossz, akár szép, akár csúnya, az nyugodtan alhat és én aludni szerettek éccaka. A többi a jóisten dolga.
-Hát akkor beszélj."
Ennél szebb igénye az újságírásnak sem lehet. Azt is látnunk kell azonban, hogy az ilyen magas mérce állításához nemcsak egy Móricz-nagyságú alkotó kell. Kell hozzá Joó györgy is. Kellenek a Joó Györgyök. A mindenkoriak. Akik itt élnek közöttünk, de egyre kevésbé vagyunk kíváncsiak rájuk. Pedig az életünk igazsága az ő igazságaikból áll össze. azokból a szinte magyarázhatatlan mélységű történetekből, amelyekben boldogságnak látszik a tragédiák özöne.
"Én elmondhatom, hogy egész életemben boldog voltam, soha semmi bajom nem volt. Már mikor kilenc éves voltam, tizedikbe, meghalt az édesapám..."
S aztán a gyerekmunka, cselédkedés, megaláztatás, nők rettenetessége, rossz házasság, elhagyottság, szegénység,űzöttség- és boldogság. Mert élni kell. Mert az életnek ez a legnagyobb üzenete.
A riport az a műfaj,amelyben ezt az üzenetet szolgálni lehet. Ha van lelkünk hozzá. Ha van erőnk. És- Sütő Andrással szólva-elég mécsesünk a mások sorsa feletti virrasztáshoz.
Kedves névtelen hozzászóló, így lehet "így írni"
Szabó Piroska
