A liberál-bolsi értelmiségiek, a hatalom szerzés szempontjából tekintenek a problémákra, olyan megoldásokat javasolnak, amelyek egyáltalán nem vetnek számot a közérdekkel. A liberál-bolsi értelmiség kifejezetten lenézi az átlagembert, a többséget ostoba előítéletes tömegnek bélyegzi.
A liberál-bolsi értelmiségiek elismertsége nem azon múlik, hogy elméleteik igazolhatók-e a közérdek érdekében, hanem mit mondanak róluk elvtársaik. Elgondolásuk hitelességét nem a közérdek, hanem a párt érdek legitimálja. Egy liberál-bolsi közíró vagy egy úgynevezett "társadalomtudós" tekintélye nem abból fakad, mennyire igazolódnak be a tanai. Nem problémákra keresik a választ, hanem olyan kitalációkat akarnak láttatni, amelyek úgymond korábban elkerülték az "ostoba" többség figyelmét. A kitalációikat akkor sem adják fel, ha a gyakorlati megvalósítás folyamatosan kudarcot vall. Ilyenkor a körülményeket, egyebek között a hétköznapi ember javíthatatlan ostobaságát és csökönyösségét hibáztatják, mert liberál-bolsi értelmiségi a Homo immoralist, vagyis az erkölcstelen ember.
A liberál-bolsi értelmiségi azonban nem csupán a szó hagyományos értelmében erkölcstelen, nem csupán megsérti a társadalmi normákat. A liberál-bolsi értelmiségi alkatilag képtelen elfogadni a társadalmi együttélés normáit. Azért képtelen elfogadni, mivel a liberál-bolsi értelmiségit ezek a normák rendkívül hátrányos helyzetbe hozzák. A jelenlegi, általánosan elfogadott normarendszer, bár közel száz év kommunista és náci ideológiai hadjárata súlyosan károsította, alapvetően a pozitív emberi tulajdonságokat értékeli. Ez pedig behozhatatlan hátrányba hozza a liberál-bolsi értelmiségit, mert az emberi közösség számára értékkel bíró, pozitív emberi tulajdonságok tekintetében a legjobb esetben is csupán átlagos felmutatnivalója akad. Az átlagos liberál-bolsi értelmiségi legfeljebb közepes tehetségű, nem szenved se munka- se tanulási mániában, így felnőtt korára zavaróan alacsony intellektuális nívót képes elérni. Sajnos az átlagos liberál-bolsi értelmiségi kreatív képességekkel sincs elhalmozva, ami esetleg kompenzálhatná egyéb hiányosságait. A liberál-bolsi értelmiségi alkotni sem tud, legalábbis semmi olyat, amivel kivívhatná tágabb környezete elismerését. Így a liberál-bolsi értelmiségi életét leginkább az önnön értéktelensége és haszontalansága miatt érzett szégyenérzet határozza meg. Ám amíg a szégyen egy egészséges felfogású emberi egyedet önvizsgálatra késztet, a liberál-bolsi értelmiségi nem végez önvizsgálatot. Egyrészt azért nem végez, mert az tovább mélyítené önmaga értéktelenségének érzetét, s ennek elviseléséhez se nem elég stabil, se nem elég magabiztos a személyisége, másrészt az önvizsgálat eredményeként törvényszerűen felmerülő kitörési útvonal járhatatlan a liberál-bolsi értelmiségi számára, mivel a liberál-bolsi értelmiségi a kemény munkával antagonisztikus ellentétben áll. Így a liberál-bolsi értelmiségi egyre fokozódó frusztrációját a társadalomra vetíti ki, a legkényelmesebb megoldásként az igazságtalan társadalmi rend áldozatának tekinti önmagát. Marad a mardosó düh, hogy többet érdemelne az élettől. S ezzel meg is alapozza engesztelhetetlen gyűlöletét és pusztítási vágyát minden iránt, ami jobb, mint ő. Márpedig a világ elsősorban olyan jelenségekből áll, ami jobb, mint ő."
A liberál-bolsi értelmiség számlájára lehet írni, hogy a Nyugat a második világháború előestéjén ölbe tett kézzel nézte, amint Hitler bekebelezi Csehszlovákiát és Lengyelországot – akkortájt éppen a pacifizmus bűvkörében élt a liberál-bolsi értelmiség keleten és nyugaton. Ezen háború örökségeként szenvedtük el, az orosz bolsevik, kommunista, szocialista, liberális, anarchista, nemzet ellenes szélsőségeket, amely a nácizmus, fasizmus, rasszizmus kategóriájába sorolta az egészséges nemzeti érzéseket és törekvéseket. A gazdasági életben pedig a szélsőséges neoliberális filozófia hazai ügynökei, gyakorlatilag megvalósították a bolsevik, kommunista, szocialista fosztogatás alternatív módszerét, méltóvá válva a „nyugati liberális bolsevizmus” elnevezésre.
A szabadpiac által kötelezővé tett, szabályozhatatlan, korlátozhatatlan nemzetközi (nemzetek feletti) pénzügyi igazgatás rendszere időnként világraszóló válságot szenved. Ilyenkor bankok sora megy tönkre, de egy-két év alatt rendbe jönnek, új erőre kapnak, felvásárolják a tönkrementeket, a veszteséget pedig áthárítják az államra. A jelenleg folyó pénzügyi világválság Magyarországon felgyorsította a korrupt, fosztogató, nemzet ellenes liberál-bolsik népszerűségének hanyatlását és megérlelte összeomlásukat. A magyar társadalom érzékenyen reagált a gazdasági élet romlására, a kormányzati korrupcióra, a liberál-bolsi bűnszövetkezetekre.
A liberál-bolsik már régen rettegtek attól a naptól, amely 2010 április 11-én és 25-én következett be. Tudták, hogy jönni fog a nap, amikor ellenfelük félelmetes csoda fegyvere az értelmes, tisztességes politizálás győzni fog. Az aránytalanul nagy bel és külföldi média fölényükkel sokáig el tudták hitetni a választókkal, hogy "az egyik kutya, a másik eb," hogy a Fidesz se tudná jobban, tisztességesebben csinálni a politikát, mint ők, de ez a hazug "csoda fegyver" végleg besült. Egyetlen működőképes párt maradt ma Magyarországon, a Fidesz.
Kétségtelen, hogy a politikában, az elmúlt húsz évben garázdálkodó, hazug MSZP-SZDSZ koalíció a legundorítóbb nemzet ellenes fosztogatók gyülekezetét alkották. Ettől feléledt a nemzeti önvédelem reflexe és teljesen átalakult a politika. Megbukott a garázda, nemzet ellenes MSZP-SZDSZ koalíció, az MDF is velük bukott.
Nem fog hiányozni Szollár "Sugdolózó" Domokos édesded heherészése, inkompetenciával párosult gőgje. Nem fog hiányozni a rángó arcú Havas Szófia, az Internacionálé nagy rajongója, aki szerint '56 nem forradalom volt, hanem nyilasok garázdálkodása. Nem fog hiányozni a vicces hajú Szabó Zoltán, aki a szondafújás őszinte ellensége. A vidéki diszkók kidobóembereinek stílusát idéző Veres János.
Nem fog hiányozni a Legidegesítőbb Kormánytag Nagydíj abszolút nyertese, Molnár Csaba. Kész vicc, hogy ez az ember beleírhatja az önéletrajzába, hogy Magyarország kancelláriaminisztere volt. Molnár a mindannyiunk fejében élő idegesítő stréber archetípusa, zaklatott, kapkodó levegővételeivel és olyan beszéd hangerővel, ami azt feltételezi, hogy egy hangszigetelt szobában nőtt fel.
Természetesen nem fog hiányozni az oldalra fordított fejű öszödi böszme Gyurcsány Ferenc sem. A krakéler és olcsó hatásszünetekkel dolgozó csepűrágó. Más kérdés, hogy az a gyanúm: nemsokára tesz róla, hogy újra észrevetesse magát.
Nem fog hiányozni az obskúrus Kormányzati Tanácsadó Jósda. Nem fog hiányozni Bajnai "Nincsenek csontvázak a szekrényben" Gordon sem. Vagy Keleti György, aki egy 1988-as tankönyvben még a világbéke legfőbb veszélyeztetőjének nevezi a NATO-t, majd 1994 novemberében már honvédelmi miniszterként tapsikolva Brüsszelben véglegesíti a NATO és Magyarország kétoldalú együttműködési munkaprogramját.
Nem fogom visszasírni Lendvai Ildikó fejhangú rémületkeltését, hogy itt baloldali fodrászokat, zoknigyárosokat és fagylaltárusokat fognak meglincselni. (Ugyanakkor csendben hozzátenném: érdekelne Debreczeni József egy sokadik politikai fordulattal nem akar-e a lehet más Schiffer András rajongója lenni és könyvet írni róla?)
Lehet MÁS?
Pozsonyi Ádám írása
A bőrönd bepakolva. De sajnos mindig maradnak...
Előttem, van a kép. Szinte látom… Ül a Schiffer gyerek valamelyik Dob, vagy Király utcai lakásban, s mellette pár humanista.
Percek óta nagy a csend.
– Mit gondoltok, beszopják? – Mondja épp egy Gödör-klub töltelék, s hízott szemeit a többire emeli.
- Á, szerintem kizárt. Ennyire még ők sem hülyék! – legyint fásultan egy másik, s megigazítja Free Tibet kitűzőjét.
- De meg kell próbálni, nincs más választásunk. Ha már az öregek így megutáltatták magukat. Végül is nem lehetetlen. „Ezek” annyira balekok.
S lőn!
A magyar már megint balek volt, ismét és újra.
Az írófajta így nem tehet mást, mint próbálja felnyitogatni a szemeket.
Megint, újra, és századszor.
Van egy – zömmel budapesti – dac és érdekszövetség, mely nagyjából a kiegyezés óta mérgezi a magyarság életét.
Nevezte már önmagát ezerféleképp.
Volt szabadelvű, mint Jászi, haladó és felvilágosult, és volt szocdem.
Járt a Galilei-körbe, támogatta Károlyit, majd később Kun Bélát.
Megfordult köztük hadseregszállító, népbiztos és filozófus.
Lelkesedett a szovjet bevonulásért, majd lett hithű kommunista, s az eszméért rajongott.
Olykor még kevesellte is Kádárt.
Maoista izgatásért ült is pár darab belőlük, de jött a 80-as évek, és ők megvilágosodtak.
„Demokratikus ellenzék”.
Erre cserélték le a táblát, lettek a nagybetűs DE, majd az SZDSZ.
Őket már ismerjük.
Ávós nagypapa, Szadeszes fiú, LMP-s unoka.
Ez a származási és vérvonal.
Hogyan hihette bárki, hogy felállhat parlament, s ők nincsenek ott?
Hogy lehetett ennyire balek?
Míg a jobboldal egymást szecskázta, ők szépen betelepedtek.
Közös ismertetőjegyük: aggódnak.
Mindig és állandóan.
A kisebbségekért, az emberi jogokért, a diszkriminációért, a kirekesztésért, a drogosokért, a homokosokért.
Minél idealistább, világmegváltóbb és vadhumanistább szólamokat hangoztatnak, annál inkább róluk van szó.
Tökmindegy mi az aktuális paraván, a lényeg ugyanaz.
Figyeld, hülye magyar, innen lehet felismerni.
„Minden ember egyenlő!”
Ezt a baromságot csakis ő mondhatja.
Ha így kezdi, megint csak róla van szó.
Rajongnak mindenért, amiben ott szerepel a szó: Más.
Aláírást gyűjtenek a grönlandi anarchistákért, a chilei feministákért, a fokföldi alternatívokért.
Egyetlen dologért nem rajonganak: a magyarság.
Ezért nem aggódnak.
Csak, ha kezd talpra állni.
Akkor be vannak tojva, s jő a félelem, a rettegés.
A bőrönd bepakolva.
De sajnos mindig maradnak...
VIKTOR GOLDMAN
