Én nem ott kezdem, ahol Ilkei Csaba. Ő a dokumentumok világának beavatott ismerője. Írása alapján ez nyugodt lélekkel kijelenthető. Valóban sok titkot, belső történést, esetleges szálak összegubancolódását, aljasságot és még megannyi valóban érdekes dolgot rejt szívből jött dokumentum-tanulmánya. Sőt, mi mindent rejtett volna még, mi minden derült volna még ki, ha egy hirtelen jött ötlettől vezérelve abba nem hagyta volna. Mert abbahagyta. Elakadt a szava.
De én még sem ott folytatom, ahol ő abbahagyta. És még csak nem is ott, ahol indulni fog ezután. Hanem ott, ahova nem érnek el a dokumentumok komputerizált szalagsorai: az áldozatoknál.
Tudja-e az olvasó, hogy miért van az, hogy szinte soha senki nem hall és olvas egyetlen személyes beszámolót, egyetlen sikolyt, elcsukló jajt sem a kihallgatásokról, a vallatásokról, a megkergetésekről és gyógyszerezésekről? Hogy tovább ne írjam. Agyonverést még sem akartam írni, mert ne háborgassuk a holtakat. Az élőholtakat különösen nem.
Mert aki átélte, aki átment a szó szerinti kommunista poklon, az már beszélni sem fog róla soha. Mert nem tud. Nem lehet. Mert vagy meghalt, vagy, ha még mindig él, akkor halott.
Mi volt a magyar III/III alapvető lényege?
Hogy különb volt ez mindennél. Magyar volt, fura, megfoghatatlan. Sehol, semelyik nyílt vagy eldugott részén a Földgolyónak ehhez hasonló még csak nem is létezett. Ahogy ma sem. Talán majd most ismét, ki tudja. Mert ezt csak magyarok találhatták ki, teremthették meg, hozhatták rá a magyar nép nyakára, mint olyan halálos iszonyatot, amit soha senki érinteni sem tudhatott.
Mert nem mert.
Olyan volt itt az erőszak, hogy mosolyogva nyújtották át a még jobban mosolygó áldozatnak a halált. Nem megfélemlítették, hanem magától kezdett el félni. Nem megkergették, hanem magát kergette ki a világból. Nem megölték, hanem önmagától kezdett el vágyni a halálra. Megmérgezted, felkötötted, vonat alá vetetted magad. Beléd programozták, hogy halj meg. Nem bántottak, soha egy durva szót nem mondtak, szájukon egy káromkodást ki nem ejtettek, mégis úgy érezted, nincs az a mocsosszájú perverz állat, lepusztult lelkű kocsmai disznó, aki jobban belealjasított volna az élet alattad bűzlő, félemberi mocsarába.
Ez maga volt a kifinomult gázhalál.
Nem tudok belemenni a holokauszt dolgaiba, lévén nem eléggé képzett. De, ha képzett lennék se mennék bele. Ez ma már ideológia, hit, vallás, győzelem. Én ehhez nem értek. És persze pénz. Nagyon sok pénz. Nem az én dolgom. Azonban, mikor láttam a Mazsihisz részéről a holokauszt-tagadás törvényi vitájának levezetésén a tyúkülőben csücsülő smicisapkásokat, elfogott a félelem. Féltem. Igen, ezek voltak. Ott, akkor 1984-ben. Előlük menekültem. Mindenütt ott voltak. Beszélni róluk még ma sem lehet. Feldmájer és társai. Az antifasiszta zsidó bosszúállók. Akiknek Kádár János is csak szemét fasiszta volt. De József Attila, sőt, az olvasó most hitetlenkedve csóválja fejét, Lenin is. Mindenki, aki kicsit is más mert lenni, szabadabban gondolkodott, vagy utálta mondjuk a kapitalizmust, és persze nem volt zsidó.
Mert vizsgálótisztem zsidó volt. Én pedig magyar. Azaz fasiszta. Akinek eltakarítása számára a legnemesebb feladat volt. Hiszen zsidó gyerekeket ölt, gázosított el, egész családokat géppisztolyozott bele a Dunába. Ott, 1944-ben. Rólam van szó. Így mondták.
- “De én nem voltam ott, nem tettem ilyet, Somosi elvtárs, hiszen nem is éltem akkor.”
- “Lehetett volna, ne is tagadja. Miért, maga nem tette volna meg ugyanezt és ugyanúgy?”
- “De én kommunista vagyok. Kádár Jánossal értek egyet, és esténként Lenint olvasok.”
- “Kádár egy nyilas fasiszta, tudjuk, ki ő, vannak információink. Mit gondol, miért nem bántották Szálasiék meg a németek? Mert együtt dolgozott velük. Rajk bátyja nyilas államtitkár volt. Ugyan már. Csak átvette valahogy a hatalmat. Ötvenhatban is az oroszokra lőtt. Mai napig mentegeti, meg kihozza őket a börtönből, az ötvenhatos fasisztákat.”
- “Hogy mi? Nem értem. Ha lassabban mondaná a százados elvtárs. Ő verte le ötvenhatot.”
- “Az egész MSZMP tele van fasisztákkal. Oda menekültek be, akik nem akartak kimenni Amerikába, vagy annak idején a szovjet elvtársak kezére kerülni. De még ott Moszkvában is sok van belőlük. Tudja maga azt, hogy Lenin legjobb tanítványa, Sztálin több zsidót ölt meg, mint Hitler? De sajnos mi nem vizsgálhatjuk a kommunista pártot.”
Valahogy így indultak az első kihallgatások. Vagy talán inkább vallatások. Mert ott vallani kellett. Nem volt lacafacázás. A drága időt nem pocsékoljuk, a munkásság állandó vészhelyzetben van, az információ életeket menthet. Kivétel nélkül mindig izzadtságtócsa csobogott alattam, mikor felálltam a vékony, hideg fotelből. És persze aláírtam az elém tolt kihallgatási jegyzőkönyvet. Nem akartam. Soha nem akartam. Legalább ennyi mentségem legyen. De aláírtam. Olyan nem volt, hogy nem. Ő legépelte, azt amit akart, vagy amit szerinte vallottam, vagy vallanom kellett volna, mindegy, meg ahogy logikus volt, nevekkel, adatokkal, időpontokkal, mikor mit csináltam, mit akartam csinálni, hogy akartam támadni a békés magyar népi-demokráciát, hogy akartam robbantani, kit akartam megölni, mik a terveim, kikkel beszéltem, vagy kikkel akarok a jövőben. Hülyeség. Nagyon nehéz volt hazudni, mert hihetetlenül ismertek. És persze minden egyes alkalommal megfenyegettek. Anyuval, apuval, húgommal zsaroltak, szerelmemnél jártak, orvosaimmal beszéltek. Ez azonban nem volt túl lényeges, ez inkább csak ijesztgetésemre szolgált. Mert mindenkit ki nem nyírhattak. És nem is akartak. Csak mocskoltak, mocskosak voltak. Munkájukat szerető szakemberek. Mint például az FBI.
A lényeg, hogy pontosan olyan nyomást helyezzenek rám, amit már éppen nem bírok el. Túl sokat nem volt szabad, mert akkor öngyilkos lehetek, beleőrülhetek, hülyeségeket csinálhatok, azaz hasznavehetetlenné válok. Nem sajnáltak, mint embert, dehogy, csak ebben az esetben felhasználási értékemet veszíthették volna el. Vagyis mivel ekkorára belém invesztáltak rengeteg munkát, munkaórát, hatalmas pénzt, konkrétan a megfigyelésembe, ellenőrzésembe, megfélemlítésembe, kergetésembe, folyamatos országos körözéseimbe, óriási veszteség érhette volna őket.
A III/III. F. dossziés megfigyeltje voltam.
Célszemély.
Ezek voltak a legelátkozottabbak. Még ha volt is valakijük, egy idő után, ha nem tudtak megszabadulni a “kullancsoktól”, elvesztették őket. Magányosak lettek. Soha senkihez többé fordulniuk nem lehetett. Senki nem védte őket, senki nem adott nekik enni, egy szobát, egy váltás ruhát, gyógyszert, éjjeli menedéket, semmit. Egyházakhoz nem fordulhattak. Azok egyszerűen kirúgták. Egyrészt, mert féltek a III/III-tól, másrészt, mert tele voltak besúgókkal, harmadrészt, mert ők csupán a hit erejével küzdöttek, “bűnözőket” nem istápolgattak.
A bűnöző én voltam: a III/III. F. dossziés megfigyeltje.
Hiába mondtam, hogy nem vagyok bűnöző, én nem vagyok az, sőt, ez őket nem érdekelte.
- “Ez egy teljesen szabad társadalom, itt csakis a bűnözőket kergeti a rendőrség,” mondták a papok.
Különben is, tartozom valamelyik nyugaton elismert magyar ellenzéki csoporthoz? Mondjuk Demszky, az ifjabb Rajk, esetleg Csurka, Lezsák, vagy más hivatalosan elismert ellenzéki népi író nevével fémjelzett elitista okoskodó-körhöz? Ugyanis az azokkal való kapcsolatoktól senkinek nem kellett félnie, mivel a hatalom, igaz, kicsit morogva, de vigyázott rájuk.
Védte őket!
- “Nem,” volt a válasz. Akkor? Mit akarok én akkor? Különben is, a magyar ellenzéki csoportok mind intelligensen, magas szellemi szinten, kritikailag feddhetetlenül, és főleg kiváló fogalmazásban, veretes nyelvezetben “harcoltak”. Én pedig a két kezemmel, az életemmel. “Mert, ha harc, akkor legyen harc,” gondoltam. “Kiirtani!”
Az emberek elfordultak tőlem, átmentek az utca másik oldalára. Köptek, undorkodtak, megvertek, feljelentettek, figyeltek, szemberöhögtek, élvezték, hogy szenvedek. Ilyenek az emberek. Lehetett verni, nem kaphattak érte semmit, törvényen kívülivé tettek, ott bent igen, hát vertek. A barátnőmet, ha volt, meggyalázták. Élvezettel, hiszen az enyém volt, akit a rendőrség kergetett. Nem a III/III-asok gyalázták meg, hanem csak megbízták a város alvilági magyarjait. Azok pedig boldogan. A cigányokat másra használták. Gyilkosságra, brutális megveretésekre, késelésre, rablásra, kifosztásra. Amit ők boldogan, hálásan tettek. Élvezték.
Ahogy az alvilág mindig élvezi a nem alvilághoz tartozó emberek megalázását, kirablását, összeverését, megerőszakolását, legyilkolását. Ilyen az alvilág.
Egy nő, egy zsidó lány, nemi erőszakot is elkövetett rajtam. Akkor már gyógyszereztek. Összeomlottam. Védekezni képtelen voltam. Nem tehettem semmit. Bár amúgy is nehezen tehettem volna bármit is, mivel, igaz, magas voltam, de vékony, sovány, a lány pedig szintén magas, izmos, hatalmas karokkal, erős derékkal és hassal. Úgy fogott le, mint ÁVO a rettegő kulákot. Aztán pedig “szexelni fogsz, rohadt, szemét fasiszta. Téged üldöznek, különben is horogkereszttel léptél fel Herbolyán a színpadon, akkora fekete svasztikával, ami egész félmeztelen mellkasodat eltakarta. Ne mondd, hogy nem lőttél ‘44-ben Budapesten a zsidókra!”
Mert azt mondanom sem kell, hogy kommunista meggyőződésem, kölyökkori iskolai agyprogramon ekkorra már a múlté volt. Megroppant. Ott, bent a lelkemben. Egy bizonyos ponton. És nem akarok hazudni, nem akkor történt mindez, mikor ott bent vallattak a kis szobában, és sírtam. Az csak kihallgatás volt, sírás, egy nemzetéért lázadó, fába szorult nyughatatlan magyar féreg szenvedése.
Semmi különös.
Harcoltam, pofán vertek.
Viszont történt egyszer, még főiskolai éveim alatt, pontosabban annak végén, mikor éppen ismételtem a második évet, hogy jó barátom és filozófiatanárom megmutatta a Karlo Stajner 7000 nap Szibériában című könyvét éppen tárgyaló ottani folyóiratát, az Új Symphosiont. Ez egy jugoszláviai magyar avantgardista folyóirat volt. A délvidéki magyaroknak még ezt is lehetett. Ott azért nagyobb szabadság volt. Csak magyarkodni nem, azt egyáltalán, mert 1984-ben is kiirtották érte az embert a szerb “csekások”.
Az ebben olvasottaktól először megdöbbentem, majd hatásukra azonnal elolvastam az összes 1956-os Népszabadságot és Kelet-Magyarországot, és ekkor lehullt szememről a hályog. Mindent láttam már. Azt is, hogy én ezt a kommunista bűnbandát ki fogom irtani a földről. Ezek nem emberek, ezek állatok, verd agyon a kurváit, Vaskó testvér!
Nem panaszkodhatom. Szépen hozott a politikai konyhára a harc. Pusztultak szépségei, mint a paréj dudva aratás idején. De még mindig van belőlük.
Barátom, Tamás, a punkzenekar billentyűse hamar meghalt. Néhány év múlva. Nem bírta tovább. Pedig neki jóval kisebb nyomást alkalmaztak, mint nekem, azonban még gyerek volt. Tinédzser. És hitt bennem. Hitt bennünk. Az ellen a szemét ellen harcolt, amit akkor kommunizmusnak neveztek. A III/III-at pedig ÁVO-nak. A mi elnevezésünkben. Belehalt. De nem csak ebbe. Hanem Trianonba is. Mert igen, az egész ellen küzdöttünk. Egy idő után világossá vált, a dolgokat egyszerűen nem lehet elválasztani egymástól. Minden mindennel összefügg. És, ha az ember valahol elkezdi a harcot, valamilyen szinten belép az ördögkerékbe, akkor úgyis ott lyukad majd ki, hogy fel kell támasztani a Csonkaországban a magyar nemzetet, lehámozni róla a rátapadt elitista mocskot az antimagyar kisebbségi piszokkal együtt, és vissza! Mindent vissza!
Egészen az ezeréves határig. Ekkor értettem meg, hogy akárkik akárhol indítsanak is bármilyen nemzeti ellenállási mozgalmat, azok automatikusan egy Magyar Isten által meghatározott kényszerpályára kerülnek, és hiába akarnak esetleg mást, még sem tehetnek semmit, mint elkezdik a területek visszacsatolását.
Ahogy a ma indult magyar politikai mozgalmak is mind egy szálig, a nemzeti indíttatásúak, a területi visszacsatolásnál érnek majd testet. Ez van beprogramozva a sejtjeinkbe. Nem tehetünk mást. Nekünk ez jár. Mi ide vagyunk irányítva. Ezért is csodálkozom még mindig, hogy ha a Magyarok Istene így él bennünk, ugyanúgy, mint Álmosban, Árpádban és Attilában, akkor miért nem hozzuk létre Egyházát: a Magyar Keresztény Egyházat?
Erről gondolkodunk örökké, e körül járjuk táncunkat már évszázadok óta, akkor mire várunk? Bár nem vagyok ideges, tudom, ez már talán csak hetek, hónapok kérdése. Bár talán még éveké is, nem lehet tudni, de túl sok évé bizonyosan nem.
Hiszen nálunk a nemzettudat az maga a vallásos hit.
Keresztényül és magyarul, egyaránt és egyszerre.
Mindenkinek ajánlom elolvasásra Anonymus, Kálti Márk és Kézai Simon mester Gestáit, azaz magyar eredettörténeteit, melyekben pontosan, nevekkel és adatokkal írják le származásunkat egészen vissza Noéig. Noétól pedig a Bibliában találhatjuk meg ezt Ádámig. Azaz mi Isten egyesszámú teremtményeinek egyeneságú leszármazottai vagyunk. Jelenleg is kapható, hivatalosan elismert történelemkönyveink írják ezt meg. Tessék elolvasni, és megtudni ezekből nem az igazságot, hanem a nyers valóságot. Nem titok. Kutatni sem kell. Még a finnugoristák is elismerik ennek valóságtartalmát.
Ezért kellett átmenni a III/III-on. Ezért érte meg az életroppantó megtörés. A baj csak az, hogy a valódi megfigyeltek soha és sehol nem jelentkeztek, és valószínű nem is jelentkeznek többé soha. Talán maradtak még. Talán nem csak én éltem túl ezt az egészet. Mert, ha vannak, akkor emlékezhetünk.
Emlékeznünk kell.
Mert igenis mondd el fiaidnak!
Mert ha nem tudják meg, és odakerülnek ők is, úgy, ahogy mi, ők már nagy valószínűséggel nem mondják majd el senkinek. Őket már vallatni sem fogják, csak agyonverni. Dossziéikat, ahogy ma a mieinket, bedarálják, eltüntetik, holttesteiket pedig Budapesten a Dunába, vagy Siófokon a Balatonba lökik be, netán bedarálják a halaknak szintúgy, mintha nem is léteztek volna.
De mi harcoltunk, és harcolni fogunk.
Mert mi a Magyar Isten népe vagyunk: valódi és igazi magyarok.
Isten minket úgy segéljen!
Andró-Vaskó Sándor
2010. V. 11.
(Forrás:Kuruc.info 2010.05.22.)
*B.Kiss-Tóth László
