Csapó Endre:
Demokráciadeficit
(Megjelent a Magyar Élet 2013. augusztus 1-i számában)
Ismét egy új szóösszetétel .kering a politikai arénában, és mert értelemszerűen elmarasztaló, máris alkalmazzák a magyar politikára, amit mindenképpen igyekeznek hiteltelenné tenni vagy legalább olyannak felmutatni a három évvel ezelőtti országgyűlési választások „botrányos” eredménye miatt, amely letarolta a baloldalt Magyarországon. Nyugat-Európa politikai terepén és média-világában nem tudjákmegérteni, hogy Magyarországon vég-re a társadalom – élve a négyévenként adódó lehetőséggel – olyan politikai erőket támogatott, amelyektől remélhető volt, hogy igyekszik megszabadítani az országot a szocialista-kommunista múlt folytatásaként uralkodó, idegen hatalmi törekvéseket támogató, nemzetellenes politikát folytató baloldal uralmától.
Magyarországot tehát az európai baloldal magára nézve is veszélyesnek tartja, és igyekezett azonnal megtámadni az országot az Európai Unió hatalmi pozícióiból. Ennek során mutatkozott meg a baloldal beépítettségének mélysége az Unióban. A kákán is igyekeznek csomót keresni, elsőnek abba kötöttek bele, hogy a jobbközép pártcsoport kétharmados többséget ért el az Országgyűlésben, és azt felhasználta új alaptörvény megalkotására. Azonnal megindult a támadás, egyik legnagyobb elvi, jogi kifogásuk az volt, hogy Magyarországon szisztematikusan lebontották a jogállam ellensúlyait és fékjeit a parlamenti kétharmad birtokában, és emiatt egyfajta demokráciadeficit állt elő. Magyarország még nem diktatúra – mondják –, de már nem is klasszikus demokrácia, hiszen a negyedik alkotmánymódosítással a Fidesz átlépett a közös európai értékeken.
Mi is hát ez a demokráciadeficit? Egy internet-szótár szerint: demokráciadeficit (sok forrásban: »demokratikus deficit«): az EU azon sajátossága, hogy az Európai Parlament nem rendelkezik olyan széleskörű jogosítványokkal a közös intézmények (a Tanács és a Bizottság) ellenőrzésére, mint a nemzeti parlamentek a saját kormányuk fölött. Erről szól a közmondás: bagoly mondja a verébnek...
Körösényi András tudományos értekezésében (Az Európai Unió politikaelméleti perspektívából)találjuk az alábbi megállapításokat:
„Demokratikus képződmény-e az Európai Unió? A válasz erre egyértelműen negatív: az Európai Unió nem demokratikus intézmény. A politikai szakirodalomban ezt a tényt némi eufemizmussal a demokráciadeficit fogalmával jelölik.
Az Európai Uniót jellemző demokratikus deficit legtöbbet emlegetett tényezője, hogy az uniós intézményrendszer politikailag leggyengébb láncszeme az Európai Parlament [jelenlegi elnökeMartin Schulz] melynek hatalma eltörpül a legfontosabb két politikai döntéshozó intézmény, a Európai Bizottság és a Európai Tanács mellett.
A demokratikus deficit másik eleme, hogy az unió kormányának tekinthető bizottság igen kevéssé hasonlítható a parlamentáris demokráciákban megszokott kormányokhoz, inkább bürokratikus jellegű testület. A bizottság politikai és személyi összetétele nem az Európai Parlament pártpolitikai összetételének függvénye, miként a parlamentáris kormányoknál megszoktuk, hanem a tagállamok közti alku (és jelölés) eredménye. [Az Európai Bizottság jelenlegi elnöke José Manuel Barroso.)
A bizottság tagjai, a biztosok, inkább országok, mint politikai irányzatok képviselői, noha a bizottság tevékenyégét egészében leginkább az »uniós« érdekek képviselete, érvényesítése jellemzi (uniós technokrácia). A demokráciadeficit ott jelentkezik, hogy a bizottság kormányzati tevékenysége szinte semmilyen módon sem vezethető vissza az uniós államok polgárainak az európai parlamenti választásokon kifejezett politikai akaratára, de a nemzetállami parlamentek politikai összetételére sem.
Az állampolgárok számára így az egész unió valami átláthatatlan, nemzetállamuk fölé tornyosuló szervezetként jelenik meg, melynek nincsenek felelős, elszámoltatható vezetői, ahol nincsenek azonosítható döntések. Az uniót a transzparencia hiánya jellemzi, ami a demokráciadeficit további eleme.”
Amint látjuk, az Európai Unió demokrácia tartalma kevesebb, mint tagállamainak, így Magyarországnak is a népképviseleti alapja. Pedig az is csak áttételes, a démosznégy évben csak egy napon tud véleményt nyilvánítani. Ha már szóbajött a „népuralom”, elemezzük tovább:
A demokratikus kormányzás a parlamenti képviselőválasztással kezdődik, amiben a társadalom egésze résztvesz. De mert a gyakorlatban pártokra és pártok által kínált jelöltekre szavazunk, és mert a szavazókörzetek nem azonosak a közigazgatási községekkel, nem a régi magyar követküldés érvényesül, hanem nemzetközi gyakorlatot követve pártok győznek, pártok kormányoznak. A demokrácia valójában pártokrácia.
A közhiedelemben a hatalom gyakorlása lehet demokratikus vagy diktatórikus. Itt már ingoványos talajon vagyunk, mert nehéz meghúzni olyan határt a két fogalom között, amit mindenki elfogad úgy, mint ahogy elfogadják a szavazatszámlálás eredményét. Aki kormányoz, az diktál, aki helyesli a kormányzást, annak az demokrácia, aki nem helyesli, annak ugyanaz diktatúra. Valamely hosszas elemzés végén eljutunk a hasznossági mérlegeléshez, hogy a kormány kormányzói munkája szolgálja-e az ország javát az adott időben legmegfelelőbb módon, avagy nem. Lényeges kérdés ez, mert a mögöttünk eltelt több mint hatvan évben Magyarország felett olyan erős nagyhatalmi befolyás volt, ami lehetetlenné tette a nemzeti érdekű politika érvényesülését. Csak a 2010-es választások adtak elegendő törvénykezési szabadságot az ország alkotmányos szerkezetének átalakítására a nemzet érdekeinek megfelelően.
Tehát fejtegetésünk lényege az, hogy olyan mértékben lesz egy kormányzó hatalom működése demokratikus,amilyen mértékben szolgálja a nemzet és ország érdekeit. A tétel másik oldala is igaz: nem tekinthető demokratikusnak (népérdekűnek) az a kormányzó hatalom, amely idegen érdekek szolgálatában áll.
A jelenleg érvényes baloldali filozófia, a liberalizmus, az egyén szabadságát jelöli meg, mint a legfontosabb politikai célt, a társadalom nem érdekli, a nemzeti társadalommal szemben ellenséges. A baloldali filozófia most a forgalomból éppen kivont válfaja aszocializmus nevet viselte, és elvetette az individualizmusnak, a magánérdeknek elsődlegességét, a kollektivizmust, a társadalmi egyenlőséget, a szolidaritást hirdette, ugyanakkor megtagadta a nemzetet mint társadalomkeretet, helyébe a munkásosztályt hirdette, valójában a pártot tette. A Szovjetunió megszűntével szocialisták (kommunisták) elveszítették ideológiai Mekkájukat, besoroltak az amerikai neoliberalizmus szolgálatába.
Ehhez a nemzetközi baloldali átváltáshoz a magyarországi baloldal is hozzáigazodott, amikor az MSZMP-ből MSZP lett, hátat fordított mindenféle baloldali elmélet szerinti, valamint negyven éven át hirdetett kapitalizmuselleni, munkásokat, szegényeket támogató hitvallásának – vallották akár őszintén vagy hazug módon –, a rendszerváltás pillanatában azonnal beépítkeztek a legvadabb kapitalizmusba. A nyugati liberalizmus jól számított, anyagi előnyökért megvásárolta a teljes marxista-szocialista garnitúrát, akik azonnal elfelejtettek mindent, amit az egyedül üdvözítő kommunizmusról tanultak, hittek, vallottak. Amiben mégis megmaradtak, az a közös alapjuk: a nemzetköziség, ami Magyarországon különösképpen nemzetellenes.
A szocialista uralmat megvalósító MSZMP pártvezetőség és a gazdasági élet irányítói könnyen váltottak át a kapitalista nemzetköziségre. A 800 ezres párt tagjainak zöme hoppon maradt. Az utódpárthoz kezdetben (1994) ragaszkodó szavazói tömeg a hosszú MSZP–SZDSZ kormányzás (2002–2010) alatt rájött, hogy az a hirdetett baloldaliság, ami őt, a kisembert lelkesítette, az utódpártból elpárolgott. Nekik nem juthatott a zsákmányból, tehát nem volt olyan élményük, hogy a jó kommunista jutalomként földbirtokos vagy gyártulajdonos lehet, ellenben megtapasztalták, hogy azonnal és keményen dolgozni kell, és természetessé válik, hogy aki nem felel meg az új tulajdonosnak, az kiesik az alkalmazottak társadalmából, és a kapitalizmusra jellemző nyomortanyára kerül.
A baloldali elit elvetette a demokrácia populista tartalmát. A vox populi visszaütött, a nép elpártolt. A hatalom visszaszerzése érdekében most új teóriát hirdetnek, aminek a lényege: amennyiben a jobboldal kapja a többségi szavazatot, az nem érvényes, általa a diktatúra lép elő, és csorbul a demokrácia, mert csak a baloldal a demokratikus(!). Ez tehát a baloldalon a demokrácia meghatározása. Így már többé nem kell bonyolult elemzéssel meghatározni a demokrácia mibenlétét egy baloldalinak. Előszöris kötődni kell a demokrata világhatalomhoz. Ahhoz a világhatalomhoz, amely azóta alakult ki, amióta az Egyesült Államok elnöke meghirdette a demokrácia fegyveres megvalósítását:
„ … az igazság sokkal fontosabb, mint a béke, és harcolnunk kell azokért a dolgokért, melyek mindig is a legközelebb álltak a szívünkhöz – a demokráciáért, azok jogaiért, akik alávetik magukat a hatalomnak, hogy beleszólhassanak a saját kormányzásukba, a kis nemzetek jogaiért és szabadságáért és a jog egyetemes uralmáért […] hogy így békét és biztonságot hozzunk minden nemzet számára, és végre szabaddá tehessük a világot.” (Részlet Woodrow Wilson elnök 1917. április 2-i kongresszusi beszédéből)
1917. április 6-án küldte el az Egyesült Államok a hadüzenetét a központi hatalmak számára, miután a képviselőház 373 : 50 arányban megszavazta az amerikai nagyhatalom háborúba lépését. Elkezdődött az emberi történelem legbrutálisabb háborús évszázada, mindvégig a demokrácia terjesztésének hirdetésével. Azóta négy próbálkozás (1919, 1945, 1956, 1968) történt Európa kommunista uralom alá vetésére, és a legutóbbi próbál-kozás vörösbrigádos diáklázadói ma az Európai Unió felső intézményeiben központi diktatúrát építenek. Természetesen a demokrácia nevében.
„A demokráciára való hivatkozás ma olyan, mint régebben a Szentírásra történő utalás: véget vet minden vitának. A megfellebbezhetetlen igazságot jelenti, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi normát, a kifogástalan viselkedést és irányadó magatartást. A szó lakatot tesz mások szájára, kerékbe töri a gondolkodást, akkor is, ha annak használója nincs is a fogalommal tisztában. Márpedig többnyire ez a helyzet, a politikai tusakodásban mindenki a demokráciával leplezi szándékát.”
Az idézet egy a világ folyását figyelő, tisztán látó délvidéki magyar pszichológustól való, (Hódi Sándor, A demokrácia színe és visszája. ARACS, 2012. június 4.) A tanulmány további idézetei is hasznos olvasmány az eddigiek megértéséhez:
„Minden lenyomható az emberek torkán, elég, ha ellentmondást nem tűrő hangon a demokráciára hivatkozunk. ... A demokrácia terjesztése érdekében háborúkat szítanak. Ebben az Egyesült Államok az éllovas. Az úgynevezett fejlett Nyugat a kelet- és közép-európai kisállamokat oktatja gazdasági szankciókkal. ... A földarabolás, amely átszabta Közép-Európa politikai térképét, a szólamok szintjén a térség demokratizálásának a jegyében történt. ... A világ attól hazug és hamis, mert miközben korunk eszménye a demokrácia, annak térhódítása, számonkérése a legszentebb dolgok egyike, közben leplezni kell a pénzvilág működését. Nevezetesen a globális pénzhatalmi rendszer mohóságát és mértéktelenségét, amely a helyi komprádor elitek segítségével olyan gátlástalanul fosztja ki a szuverenitásukat vesztett államokban a vesztes többséget, aminek csak a teljes összeomlás és társadalomreprodukciós katasztrófa lehet a vége. ... A liberális demokrácia egyik legfőbb hibája, hogy az emberiség csupán elenyésző kisebbségének biztosít irigylésre méltó jólétet és szabadságot, és nekik is csupán a többiek rovására, és immár több száz éve. Nos, úgy tűnik, hogy ez az eszme a gyakorlatban csakugyan csődöt mondott. ... Ma a világ legdemokratikusabbnak mondott államaiban a választások kimenetelét a pénz dönti el. Azok a milliárdosok, akik társadalmi befolyásukkal, politikai hatalmukkal a politikai kampányokat pénzelik…. Az úgynevezett demokraták egy része például tüntetően idegenkedik a nemzet gondolatától. Ami mindenkinek szíve joga. Csakhogy a hamis próféták nem érik be saját társadalmi gyökértelenségük tudomásulvételével, hanem az internacionalizmus (ma európaiság) fölényével tekintenek azokra, akikben velük ellentétben nemzettudat él, mondván, hogy az utóbbiak érzelmi-tudati kötődése maradi és káros. A globalista nacionalisták érthetően az elnemzetietlenítést tartják egyik fő feladatuknak… Saj-nos, számos esetben épp a demokrácia hangadói járatták le a demokrácia fogalmát. Pedig a demokrácia eszményéről sem mondhatunk le, ha ebből az eszményből sokszor csúfot is űz a gyakorlat.”
Baj van tehát a demokrácia-értelmezéssel. Újkori megjelenése óta a társadalmi haladás ennek a szónak a jegyében történt. Kétszázéves használatban nemcsak éltek vele, de visszaélésre is alkalmazták. Ragyogott is, kopott is. Magyarországra minden rossz a demokrácia nevében szakadt rá. Mégsem lehet, mégsem szabad elvetni, mert a politikai nyelvezetben nem lehet új elnevezéssel kísérletezni, magyarázkodni. Fel kellene sorolni mindazon elveket, amiket a sokarcú demokráciának pozitív megnyilatkozásai már tartalmaznak. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy a természet rendje és a történelem műhelye megalkotta és fenntartotta nemzet, mint társadalmi kategória, a demokráciának éppen úgy alanya, mint az egyén. Az egyéni szabadság gyenge és kevés a közösségi kultúra kincseinek megtartásához.
------------------------------
Csapó Endre:
Békeidőben
(Megjelent a Magyar Élet 2013. augusztus 8-i számában)
De sokszor hallottuk a húszas, harmincas, negyvenes években ezt a szót: békeidőben úgy volt.... Akkor még sokan személyes élményként emlékeztek vissza azokra az évekre, amikor az országban (és persze egész Európában) tervezett életet élhetett minden szorgalmas ember, és élete alkonyán megélt abból amit addig megkeresett.
Ha jellemezni akarjuk a huszadik évszázadot, méltán mondhatjuk, hogy a háborús állapotok évszázada volt, világméretű háborúkkal és megszámlalhatatlan számú „kis” háborúval, amikhez fogható – méreteiben, pusztításában, kegyetlenségben mindaddig nem volt az emberiség történelmében. És ami lényeges, soha nem állt vissza az a rend, ami abban a „békeidőben” volt.
A háborús évszázad nem a naptári évszázad rendjét követi, kezdődött 1914-ben, és még nem ért véget, a dráma újabb és újabb fejezeteket nyit, az epilógus egyre távolodik, és annak békében megnyugvó befejezésére kevés remény maradt. A gépek korszaka felemelte az embert nagy feladatok elvégzésére, a természet erőinek alkalmazására, de mintha elragadták volna az embert saját teremtményei, és azok rabságában, szolgálatában kiestek saját lelki világukból, nemzeti mivoltukból, életük ősi törvényeiből.
Csak egy év választ el minket a nagy háborús évszázadot elindító nap századik évfordulójától. Általában emlegetik 1914. június 28-át, mint egy szikrát, ami elindított egy lavinát, ami felgyülemlett Európában a XIX. század végén és a XX. század elején. A nap, amikor Ferenc Ferdinánd trónörököst egy merénylő Szarajevóban meggyilkolta, az politikai csapda volt, beugratni az Osztrák–Magyar Monarchiát Szerbia elleni háborúba. Sikerült. Ha ez nem, egy sorozat jött volna, mert a háborúkat is tervezik valakik, akik a felelősséget eleve a megtorlás kényszerébe hajszolt félre testálják.
Már az első világháború is propagandaháború volt. A Földünkön 1914-ben működő összes tengeralatti távíró kábelek kb. 80 százaléka angol érdekeltségben volt, míg Európában mindössze öt német tengeralatti kábel létezett, ezeket a világháború kitörésekor az angolok azonnal elvágták. Mindez azt eredményezte, hogy „Anglia kábeleivel és a szellemi befolyásolás láthatatlan szálaival valósággal összedrótozta, magához szorította a földtekét.” (Gesztesi Gyula a Magyarság a világsajtóban, A magyar sajtópolitika című 1918-as kötetében.) Gesztesi Gyula úgy látta, hogy a világháború valójában az országaik propagandájának szolgálatában álló angol Reuter, német Wolff és francia Havas hírügynökségek összecsapása volt, amelyben a Wolff elbukott.
A kortárs gróf Andrássy Gyula könyvében (Diplomácia és világháború, Légrády 1920.) az előzményekre utalva írja:
„A múlt század 80-as évei óta újra a nagyszövetségek korát éltük. Európa két részre oszlott. A nemzetközi politika tartalmát nem az egyes népek, hanem a két államcsoport egymáshoz való viszonya uralta. A nagy csoportosulásoknak célja: a békebiztosítás eszköze, a hatalmi egyensúly megteremtése volt. Mégis a rendszer végkövetkezménye az eddig soha sem látott méretű háború kitörése lett. Meg vagyok győződve, hogy ez a rendszer az európai békét tovább tartotta fenn, mint tehette volna az egymástól független államok koncertje, de viszont, hogy ez utóbbi sohasem vezetett volna oly iszonyú arányú mérkőzéshez, mint a nagy szövetségek rendszere.”
Miről is van szó? Arról, hogy Európa nagyhatalmi rendjének szereplői eltávoztak a napoleoni háborúk után kialakult és sokáig fennáló hatalmi viszonyok fenntartásának elvétől (Bécsi Kongresszus), és valamilyen új helyzet kényszerében változást akarnak. A változást nem politikai elvek követelik, hanem a hatalmi viszonyok átrendezésének igénye, igazodva a megváltozott erőviszonyokhoz. Ám ez így nem kielégítő magyarázat, fel kell ismerni – miféle erők léptek fel abban a békés, fejlődési időszakban, amikor kibontakozott a lendület kezelésére alkalmas kapitalizmus?
A hajózással és gépesítéssel fejlődő nyugat-európai tengermenti államok létrehozták a gyarmatosítást, mint állami szinten rendszeresített jövedelemforrást. Legfőbb jellege a fegyveres foglalás és gazdasági kizsákmányolás. Az egyre több és többféle nyersanyagot igénylő európai és észak-amerikai ipar a gyarmattartó hatalmakat újabb területszerzésre készteti. Ennek során egymással is ütköznek. A német államok birodalomba szervezését követően a német birodalom is belépett a gyarmatosítók sorába, a vetélkedő NagyBritannia és Franciaország 1904-ben megkötötte az „entente cordiale” (szívélyes egyetértés) szövetséget, ami egyesült erőt biztosított számukra a németekkel szemben.
A gyarmati sors iszonyú szenvedést és megaláztatást okozott a bennszülötteknek, és még sorsuk javulásával is elszenvedték a folyamatos kirablást. Így jött létre a bűnözés kultúrája, ami a nagy háború idejére a nagyhatalmi vállalkozások pénzügyeit lebonyolító bankrendszernek, a politikát is irányító kapitalizmusnak erkölcsi alapja lett.
Dr. Szabó József János hadtörténész elemzésébôl ide illik az alábbi két bekezdés:
„A XIX. század utolsó harmadában és a XX. század első évtizedében politikai elemzések, publicisztikai írások, sőt tudományos értékű elemzések is jelezték, hogy a kapitalizmus veszélyes tendenciákat hordoz. Az a kapitalizmus, amely a civilizáció gyors fejlődésének addigi kereteit adta, mostanra a monopolista fázisában, gazdasági folyamatok által meghatározva és diktálva a vezető nagyhatalmak körében egyre erőteljesebben lépett fel az »impérium« építésének igénye. Az »impérium«, latin szó, ami eredetileg birodalmat jelent, de erre az időre valójában gazdasági érdekszférát, nagy gyarmatbirodalmat, még nagyobb kizárólagos gazdasági befolyási övezetet jelentett a nagyhatalmak számára. A kérdés kidolgozásában különösen jelentős szerepet játszott a neves angol liberális közgazdász és szociológus, John Atkinson Hobson (1858–1940) és a német szocialista közíró Rudolf Hilferding (1877–1941), aki a Das Finanzkapital (A pénztőke) című főművében részleteiben és átfogóan elemezte a kor gazdasági, társadalmi és politikai folyamatait.
»Most a saját nemzet világuralmának biztosítása válik eszményképpé – írta 1910-ben Hilferding. A tőke meg akarja hódítani a világot, és minden egyes ország meghódításával újabb határt hódít meg, melyen túl kell jutnia.« A XIX. század utolsó évtizedeiben hol vetélkedve, hol egyezkedve, a hatalmak elfoglalták a még »szabad« területeket és piacokat. A századfordulót megelőző és követő években az immár »felosztott világban« megkezdődött egymás területének elhódítását célzó politikai és katonai szövetségek létrehozása és azok összeütközésének korszaka. »A pénzemberek tehetetlensége a profitot hozó idegen területek megszerzésében, összefonódva az államférfiak politikai ambícióival, létrehozták a modern imperializmus gyúlékony elegyét« – írta Hobson 1921-ben, visszatekintve az átélt jelenségekre.”
Felvázolható tehát a 100 évvel ezelőtti, háború előtti színtér, ahol, szabad hasonlattal, jól táplált izmos legények tekintgetik és heccelik egymást egy kiadós kocsmai verekedés előtt. Németország volt a betolakodó az alvégről, akiben feszült az önbizalom, hogy megveti a lábát a többi között. A tengerentúli világ maradék – még nem gyarmatosított – területén szerzett magának területeket: Togo és Kame-run (1884), Guinea (1885). Anglia főleg tengeri hatalmát féltette, hiszen a gyarmatokkal tengeri úton kell tartani a kapcsolatot. Volt más bűn is a németek róvásán: a bagdadi vasútvonal.
Egy kis tájékoztatás olvasmányainkból: – Robert George Darlymple Laffan angol katonai attasé megfogalmazott egy katonai doktrinát, amelynek ismeretében érthetővé válik Szerbia első világháborúban (olaj-háborúban) és mai életünkben játszott fontos szerepe az angolszász geopolitika szempontjából. Laffan rámutatott, hogy Szerbia kicsi, de kemény és harcias, elhelyezkedésénél fogva alkalmas arra, hogy megakadályozza egy rivális szövetségi rendszer kialakulását Európában, „Ha én német lennék, jövőbeni álmaimat egy nagy német–osztrák–török birodalomban látnám, minden bizonnyal két fő kikötővel: az egyik Hamburg lenne, a másik Konstantinápoly; kikötők a Keleti-és az Északi-tengeren, az Égei-és a Fekete-tengeren, egy birodalom, amely befolyását Kis-Ázsián és Mezopotámián át egészen Bagdadig érvényesíteni tudná. Ez az egybefüggő impérium, amely az Elba torkolatától egészen az Eufráteszig és a Tigrisig húzódna, minden bizonnyal egy olyan büszke célkitűzés lenne, amelyre csak egy nagy nemzet törekedhet.”
És valóban, Németország gyors ütemben építi tengeri flottáját, törökországi befolyásával veszélyezteti a Szuezi-csatorna és Egyiptom birtoklását, titokban szövögeti a bakui olajüzletből való részesedés terveit, a Bagdad-vasút építésének megkezdésével pedig vészesen közeledik a közép-ázsiai angol érdekszféra – Perzsia, Mezopotámia és India – felé. Amellett zavarja a kelet-afrikai terjeszkedést is, ráadásul külkereskedelmének gyors fejlődésével veszélyes versenytárs a világpiacon.
A britek a századfordulótól nagy hajóépítési programba kezdtek. Nagy előrelépés volt a gőzgépeket felváltó dízelmotoros hajózás. 1910-ben új fegyvernem jelent meg, a dízelmotoros tengeralattjáró. 1913-ig 1,3 millió tonna hajótérben vezették be az olajtüzelést, melyben a brit hajók aránya kiemelkedően magas volt.
A háborút előkészítő események sorába illeszkedik, hogy 1903-ban orosz közreműködéssel meggyilkoltákOb-renovics Sándor királyt, aki hazája érdekében együttműködött Ausztria–Magyarországgal. A halála után trónra segített Karagyorgyevics Oroszország felé orientálódott. Oroszország így jelentős segítséget kapott a világ későbbi újrafelosztásában az európai szláv területek megszerzéséhez.
Hogy Anglia, Francia- és Oroszország mennyire akarták ezt a háborút, bizonyítja, hogy már 1914. szeptember 5.-én szerződést kötöttek, melyben a felek kötelezték magukat, hogy tartózkodni fognak a külön békétől.
------------------------------
Csapó Endre:
A magyar állam az évezred sodrában
(Megjelent a Magyar Élet 2013. augusztus 15-i számában)
Szent István ünnepén mi magyarok európai történelmünknek azt a nevezetes epizódját idézzük fel, amikor a honfoglalás után kialakított fejedelmi magyar államot Géza fejedelem és fia Vajk keresztény királysággá alakította át. Államok nem valamiféle békés fejlődés során jönnek létre, még kevésbbé alakulnak át merőben más szerkezetűvé. A törzsszövetségi államból erő alkalmazásával jött létre az a magyar állam, amely az Európában akkor általános királysági alakot öltötte.
A királysági államforma kialakulásának is hosszú a története. A Krisztus születésének időpontjára alapozott időszámítás első évszázada nagy változások időszaka volt. A Római Birodalom az akkor ismert világ jó részét meghódította az I. és a II. évszázadban. Ennek kiterjedését ismerjük iskolai időnkből, Európa déli és nyugati részei tartoztak Rómához. A Kárpát-medencében csak a Dunántúl (Pannonia), és Erdély déli része (Dácia) tartozott a birodalomhoz, a légiókatonai felügyelete által. Európa északi és keleti része az íratlan történelem korát élte, még csak népelemek lakták. Majd Kr.u. a III. századtól az írott történelem számára ismeretlen népek jelentek meg a Római Birodalom területén, a népvándorlás során nagy területeket foglaltak el belőle. 476-ban Rómát is elfoglalták.
Róma elfoglalása után a Nyugat-római Birodalom megszűnt. A Kelet-római Birodalom még ezer évig fennmaradt. Központja Konstantinápoly volt, vallása pedig keresztény. Ezt követően nagyon érdekes és izgalmas átalakulás kezdődött. Az eladdig ismeretlen északi népek átvették, magukévá tették a széthullott római birodalom kulturális és civilizácós hagyatékát, és friss energiájukkal új életre keltették a római kereszténységet, mialatt a bizánci megállt a fejlődésben. Új népek jöttek létre, amelyek felvették a keresztény vallást, és új országokat alapítottak: Franciaország, Német-Római Birodalom (mai Németország), olasz városállamok. Mindez népvándorlás terméke volt. A később érkező szláv törzsek közül a horvátok, csehek és lengyelek alakítottak keresztény országot egyidőben a népvándorlás utolsó hullámával érkezett magyarokkal. Az államszerkezeti és feudális hasonulás az állami lét alapkövetelménye volt, nélküle a keresztény királyságok rendszerében elenyészett volna a magyar (mondjuk koppányi) államalapítási kísérlet.
Amint láttuk, a Róma hanyatlása utáni fél évezred a majd kialakulandó Európa vajúdásának története volt, ami befejeződött a magyar királykoronázással. Az az Európa, amit ma ismerünk, mint kultúrtáj és civilizációs műhely akkor jött létre (persze, nem általa), amikor a Szent Korona megérkezett a győztes Vajk részére, aki keresztény királyként István nevet kapott. Létrejött tehát a földrész egészét felölelő középkori Európa. Egyidős tehát a magyar állammal. Ettől kezdve a keresztény királyságok Európája írja az emberi világ fejlődésének nagyszerű évszázadait A honfoglaláskori magyar állam határait a gyepürendszer jellemezte. Ez a védelmi rendszer nem határként, hanem határövként működött. Nyugaton az Enns folyón is túlra terjeszkedett, keleten a kunok földjén (Moldávia) át a Fekete tengerig ért. A főként gyéren lakott gyepüterületek nem tartoztak a fejedelem államához, az Árpád-házi királyok uralkodásának végén már benépesültek, ezután az államhatár a birtokhatárral esett egybe. A török időkben csak az oklevelek őrizték a legális határokat, majd csak a XVIII. században rögzítődtek, az úgynevezett felvilágosodás korában. Ezen a néven jegyzi fel a történelem azt a szellemi irányzatot, amely az értelmet állította a gondolkodás középpontjába, aminek értelmében kritikusan szemléltek mindent, ami addig a hit erejével tudatosult. Elbizakodottan babonának minősítettek sok addigi értelmezést, sötét középkornak nevezték az megelőző évszázadokat.
A felvilágosodás politikai alkalmazásaként az 1750-es években Angliában, Ausztriában, Poroszországban és Franciaországban kísérletek indultak a monarchia rendszerének és törvényeinek „racionalizálására”. NálunkMária Terézia és fia József követte a „felvilágosult abszolutizmus” néven ismert uralkodói gyakorlatot, vagyis a rendi gyűlések összehívása nélkül, rendeletekkel uralkodtak, annak során a felvilágosodás jegyeit magukon viselő, modernizációt szolgáló, és a fejlettebb nyugati hatalmak gazdaságának utolérését célzó reformokat vezettek be a monarchia országaiban. A magyar uraknak nem tetszett a stílus, bár kétség kívül felzárkóztatta az ország állami szerkezetét a kor követelményeihez.
A felvilágosodás racionális eszméi később a francia forradalom Jakobinus programjában túllépett minden ésszerűségen. Innét számítható a monarchikus rendszer elleni ádáz politika elindulása, de minden olyan eszmerendszer kezdeményezése is, amelyek a következő két évszázad politikai rendszerét meghatározták, majd véres forradalmaknak, pusztító háborúknak adtak igazoló ideológiai alapot.
Követve a magyar történetet, 1825-ben újra összehívták a rendi országgyűlést, amivel a magyar nemesség ismét jelen volt az állam életében. Megindult a nemesség küzdelme az uralkodóval most már a kor szellemének megfelelő eszmék érvényesüléséért: létre kell hozni a nemzeti közösséget polgári átalakulással. „Végcélként a polgári alkotmányos államrendszert határozták meg, ahol a közadózás és a törvény előtti egyenlőség révén megszűnnek a rendi különbségek, eltűnik a személyes alávetettség minden formája. A törvényeket népképviseleti országgyűlés hozza, a végrehajtó hatalmat a felelős kormány gyakorolja. Ez a rendszer megköveteli az állam egyesítését és központosítását, az Uniót Erdéllyel.”
Ezen elvek erjedéseként 1848. március 15-én békés forradalom zajlott le Budapesten, majd a megalkotott „áp-rilisi törvényeket”, az uralkodó, V. Ferdinándszentesítette. Magyarország felelős kormánya révén alkotmányos monarchiává vált, megszűnt a feudális rendszer, létrejött a népképviseleten alapuló állam (népképviseleti országgyűlés) amelyben minden polgár jogilag egyenlő. A választójogot vagyoni cenzushoz kötötték, de az eddig is választójogúak megtarthatták ezt a kiváltságot (elszegényedett nemesek, értelmiség). Országgyűlésnek felelős kormány alakult Batthyány Lajos vezetésével, az uralkodó jogkörét erősen korlátozták. Helyreállították az ország egységét, kimondták az uniót Erdéllyel. A törvények Horvátországon kívül nem ismertek el nemzetiségi jogokat. Az országgyűlés évenként ülésezett,mégpedig a nép akaratának megfelelően Pesten.
A magyar állam visszaszerzett ősi alkotmánya érvényesítésével és a kor szellemének megfelelő átalakításával készen állt felzárkózni a nyugat-európai államok rendjéhez. Mindez közjogilag nagy lépés volt a független magyar állam létrejöttéhez, amely így perszonáluniós kapcsolatban áll Ausztriával. Azonban a bécsi udvar erőre kapott, és megszegve az uralkodói szentesítést, a gyenge pontján támadta meg Magyarországot, fellázította a nemzetiségeket, veszélyeztetve lényegében a magyar király országát. 1848. augusztus 31-én az uralkodó „államiratban” visszavonta az önálló magyar had- és pénzügyminisztérium jogkörét. A magyar kormány nem fogadta el a törvények visszavonását, ezért Jellacichorvát bán haderővel átlépte a magyar határt, és ezzel kitört a szabadságharc. Egy teljes éven át dúlt a háború, aminek kimenetelét orosz cári haderő beavatkozása döntötte el. A bécsi udvar megszüntette a magyar állam működését, megvonta a függetlenséget és az alkotmányosságot a magyaroktól, nem kívánta visszaállítani a 1848 előtti rendszert sem.
Közel két évtizedes törvénytelen állapot mindkét felet kimerítette, ezért 1867-ben megszületett a kiegyezés. Az újonnan létrejött Osztrák–Magyar Monarchia kétközpontú (Bécs, Budapest), dualista állam volt. Ausztriát és Magyarországot az uralkodó személyén kívül a hadügy, a külügy és az ezek fedezésére szolgáló pénzügy együttes kezelése tartotta össze. Ezen területeket közös minisztériumok irányították, egyéb ügyekben Magyarország teljesen önálló volt. A közös költségek fedezésére kvótákat állapítottak meg, a magyar fél a kiadások 30%-át állta.
Magyarország államformája alkotmányos monarchia lett. A parlamentnek felelős kormány jött létreAndrássy Gyula vezetésével, Ferenc Józsefet megkoronázták, aki jelentős pozíciókat őrizhetett meg, hiszen teljes egészében a kezében maradt a hadsereg irányítása. Létrejött az egységes pénz és valutarendszer, az egységes piac, mindez biztosította az ország gyors gazdasági fejlődését. Magyarország ugyanakkor kiegyezett a horvátokkal is, elismerve politikai nemzetnek, így beligazgatási autonómiát kapott. Horvát lett a hivatalos nyelv, működhetett a szábor, amely a közös országgyűlésbe 42 képviselőt delegálhatott és ezen kívül Horvát-országot egyesítették a Határőrvidékkel és Szlavóniával is.
Visszatekintve, a Szent István-i Magyarország ebben a fejlődőképes birodalomban biztonságot és prosperitást élvezett. Nincs igaza Kossuthnak és emigrációs társainak,Teleki Lászlónak és Klapkának, akik Magyarország föderálásában gondolkodtak, hiszen a dualista államban Magyarország önállóbb volt, mint lehetett volna egy föderációban sok nép egyikeként, amelyek etnikai alapon a Szent Korona területeiből részesülve föderáltak volna. De miért tették volna, hiszen minden álmuk saját állam létesítése volt, a korszellemnek megfelelően.
Ezeket a saját államokat a XIX. század utolsó harmadában felvirágzó Közép-Európát szétromboló nyugati államok hozták létre abban a világháborúban, amelyben az Osztrák–Magyar Monarchiát, a Magyar királyságot is felszámolták, és annak meghagyott kis területén mint utódállamot engedélyeztek „létrejönni egy magyar államot”, amennyiben a magyar „Nemzeti Bizottság” elfogadja az eléje terjesztett feltételeket. Ebbe a nyomorúságos helyzetbe a megelőző félévszázad alatt beözönlő idegenek egy nyugtalan csoportja züllesztette az országot, amely a liberalizmus lehetőségeit kihasználva a francia forradalom legszélsőségesebb termékeit megvalósítva hozták létre az Oroszországon kívüli Európában az első kommunista proletárdiktatúrát. Ez a garázda társaság végezte el a piszkos munkát, ami lehetővé tette a nagyhatalmak számára a védekezni már nem tudó ország feldarabolását. Majd a győztes hatalmak megbüntették Magyarországot a kommunizmusért, engedélyezve a „felszabadítás” feladatát a román hadsereg részére.
Trianon által olyan pusztítást mértek a tönk szélére vitt maradék országra, amire ráillik a feltételezés: várták kimúlását. 1938-ig fizette az ország a háborús jóvátételt megtámadóinak és megrablóinak. Akkor járt le a nemzetközi ellenőrzés, attól kezdve beszélhetünk állami függetlenségről, ami négy évig élt.
A magyar állam határai módosultak 1938 és 1941 között területi visszacsatolások által. Magyarország határai közt tudta a kárpát-medencei magyar nép közel egészét 1942 és 1943 években, ami megfelelt volna az etnikai alapon értelmezett nemzetállam szemléletnek. A második világháború végén visszaállított határokkal visszatért a magyarüldözés, tömeges kite-lepítés, legyilkolás korszaka. Ezek a határok az akkor kialakult nagyhatalmi helyzetben jöttek létre, melynek változatlansága rögzíti a mindvégig igazságtalan magyar álllamhatárokat.
*
A magyar állam területi integritását – az országnak határok közötti birtoklása és tulajdonlása folyamatosságát – nem mindig az ország fizikai ereje őrizte meg a nagyhatalmi inváziók túlerejétől a viharos évszázadokon át, hanem a Szent Korona „telekkönyvi” tulajdonosi státusát tiszteletben tartó európai monarchikus rendszer szakrális környezete. Továbbá az a szívós életerő, amivel a magyarok minden végzetes összeomlásból felemelkedtek történelmük folyamán. A királysági államformát a nyugati nagyhatalmi politika veszélyeztette Európa-szerte.
A keresztény magyar államiság végigélte nagyon nehéz körülmények között a szabadon fejlődő Európa történelmét annak 1945-ig tartó élete végéig. Európa tönkretételéig. A Szent István-i állam együtt élte mindvégig az európai Európa életét, annak létrejöttétől annak függetlensége elvesztéig. Egy korszak végetért, Magyarország vezetőinek a felelőssége megtartani a magyar államot az új korszakban, ami most a nemzeti államok elsorvasztásán fáradozik.
*
/Forrás: a szerző 2013.08.30-i levele/*B.Kiss-Tóth László
