Legkisebb közös többszörös – megérteni azoknak a dolgoknak a működését , amelyek már életünk részét képezik: a számtanban is, két vagy több szám legkisebb közös többszöröse az a legkisebb pozitiv egész szám, mely az adott számok – 55 év mindegyikének osztója?
Legkomolyabb, legünnepélyesebb felvetett kérdés a vagy-vagy, választásra hív fel ma is, - ennyi idő eltelte után. Lásd, én adok ma előtökbe áldást és átkot! Az áldást, ha engedelmeskedtek az Úrnak... az átkot pedig, ha nem engedelmeskedtek. (V.Móz.11:26-28.) A választással az egész sorsunk felett való döntést a mi tulajdon kezünkbe tetszi le az Úr. Egy komoly órának szent elhatározása, ha engedelmesen tesszük bele kezünket az Úr kezébe: s megindulunk azon az úton, melyen talán sok csetléssel-botlással fogunk találkozni, de amelynek vége és célja mégis bizonyos. Viszont egy órának ellenszegülése, az Úr egy hívásának visszautasítása, olyan úton indíthat meg bennünket, amely gyorsabban vezet a szörnyű veszedelembe, a már megtapasztalt nemzetpusztulásba.
Úgy teszi, - jól vigyázz! - a választást október 23-án a Magyar Köztársaság Nemzeti Ünnepe alkalmából az Úr elődbe, hogy válaszd az életet, az áldást. Mert csak egy kis figyelmetlenség és mindjárt újabb bajok, nagy bajok következhetnek.
Úgy tudom, hogy a Duna eredeténél, Donau-Eschingennél van a vízválasztó a Duna és Rajna folyamok közt. Van ott egy kis ház, amelynek egyik fele nyugatra, a másik keletre néz. Mikor az eső esik, a tető éles gericére eső cseppek szétválnak, az egyik csepp a tető nyugati, a másik a keleti oldalán fut le. Ez a kis különbség az egy felhőből lehullott szomszédos vízcseppeket örökre elválasztja. Az a vízcsepp, amelyik a keleti oldalon futott le, a Dunába kerül és sok száz kilométeres vándorlás utám a Feketetengerben végzi a maga pályafutását, a nyugati oldalon lefutó csepp a Rajna vízrendszerébe jut és siet feltartóztathatatlanúl az Északi-tenger felé!
Csak elmarad törpe múltunk - emlékezés ötvenhatra (Jegyzet) - írásomban abból indultam ki, hogy mindig szentűl összerezzenek, mert a visszaemlékezés negativ kísérőérzéssel vegyül. Egyfelől azért, hogy mindazt, amit 2007-ben mint „nyilvánvaló voltat” idézni kívánok, miért hallhattuk el mindezt ötven esztendőn át: másfelől az élet kritikáját a késői nyilvánosság milyen ráhangoltsággal fogadja? Ez olyanforma kérdés, mintha azt kellene elvitatnunk, hogy a szürkület az éjhez vagy a nappalhoz tartozik?
Cornel Cimpianu magyar szakos egyetemista, Mezei Tibor, Pásztori Jenő (+) Márkó Imre és Pásztori Tibor Endre református teológusok a kolozsvári nagy park sétányán 1957-ben a tavaszi vizsgaidőszak egy délutáni órájában a tó felé baloldalt haladtunk. A túloldali sétányon dulakodásra lettünk figyelmesek, és ahol egy sötét öltönyös férfit láttunk elszaladni. Fehér apacsinges embert találtunk a bokrok közt. Több szúrásból vérzett. A közeli nyárikert vendéglőjébe (kioszk) vittük mielőbbi elsősegélynyújtásért. Dühösen káromkodva, kitépte magát karjainkból, ordította: Ajutor! Ajutor! (Segítség! Segítség!) Parancsolt – románul -, hogy azonnal zárják le az ajtókat, és mint tetteseket tartóztassanak le bennünket. Időközben Márkó Imre kimenekült. Mi négyen (annyi dőnk még volt) megesküdtünk egymásközt, hogy csak négyen voltunk. A Törvény nevében – szabályosan – letartóztattak, őrizetbe vettek, kutyákkal átvizsgáltak, rendőrségre szállítottak, és különzárkába helyeztek. Még azon este többször kihallgattak, ütlegeltek. Napokig ott tartottak, és iszonyú bánásmódban részesültünk. A drámaibb jelenet az volt, hogy az „áldozat” maga, aki magas rangú államvédelmis tiszt, bekötözött felsőtesttel és fejjel megkérdezte négyszemközt: „De ce ai vrut sa ma omori?” (Miért akartál megölni?). Én nem tudtam válaszolni. Jelzem, mi öten voltunk: Imre szerencsénkre nem jelentkezett. De emésztődött !- az intézetben. Az akkori felállás így nézett ki: mi magyarok, az áldozaz román, mi teológusok és magyartanárjelölt, az áldozat politikai tiszt. A fogdában egy magyar „milicista” azt mondta: nagyon sajnálom, fiúk, maguk nyolc évan alul nem ússzák meg. És megúsztuk! mert Cornel Campianu évfolyamtársnője jelentkezett az egyetem rektoránál, hogy látta az „irgalmas samaritánusokat”. A teológia rektora nem mert védelmábe venni minket! Amikor kijöttünk, még együtt mentünk be egyik római katolikus templomba. Ott térdepeltünk csak igazán.! Majd még jelentkeznünk kellett... Zárthelyi dolgozatokat írtunk... És ismertük a 324.sz. azonnali végrehajtó büntetőtörvényt, a huligánok megfékezésére. Három esztendő szabadságvesztés huszonégy óra alatt. Többet nem beszéltünk a történtekről...
Isten tudja, - talán most sem kellene... De mégis legyen tanulság az ’56-os magyarországi forradalom, az 1958-as megtorlás, az idő egymásutánjára fűzött fájó emlékezés.
Mindez a többszörös, és feltépetés 2011.október 21-én Bukerestben Magyar Nagyköveti Rezidencián jutott eszembe, ahol első alkalommal vett részt az ünnepi rendezvényen a Vitézi Rend képviselete.
A szöveg megállapítását végezte:
Pásztori Tibor Endre
