Dr. Papp Lajos:
A SZELLEM ÉL
"Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor - aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember - azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja - aki engem egyébként jól ismert és tisztelt - felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben. Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle:
- hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció. A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:
"Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia."
A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta. Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították.
Azt mondta a hölgy: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni."
Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta:
"Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről."
A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk - vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt. De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést. Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira. Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról,amelyről ő beszámol - nevezetesen a szív újraindításának élményéről - abban az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhet semmit, de nem is élhet."
A szeretet eredménye:
ÉLETMENTŐ ÖLELÉS
Egyhetes ikreket inkubátorba kellett tenni, és úgy volt, hogy csak az egyik marad életben. A kórház nővére szembeszállt a szabályokkal, és a babákat közös inkubátorba helyezte. Miután betette őket, az egészségesebb baba átvetette karját testvérén, és átölelve tartotta. Erre a kisebbik szívverése stabilizálódott, és testhőmérséklete is normálisra emelkedett. (Esti Judit interjúja nyomán)
Ne felejtsük el megölelni, akiket szeretünk!
Nyílt levél a Magyar Nemzethez
2008.07.16.
Kiáltás az, segélykiáltás, amelyet véleményrovatunkban rendhagyó módon közreadunk. A világhírű szívsebészprofesszor, Papp Lajos, aki eddig mások segítségkérő szavára volt teljes figyelemmel, aki egész életét a gyógyításra, betegek és elesettek istápolására tette fel, a közvéleményhez fordul.
Nyílt levele: figyelmeztetés az élőknek, mindenkinek, de kivált azoknak, akik valamennyiünk életéért, annak megőrzéséért és minőségéért felelősséggel tartoznak.
Hozzunk áldozatot Nemzetünkért! - mondja az orvos, aki most a legnehezebb áldozatot hozza meg: a visszavonulást, hogy ezzel is intsen, figyelmeztessen. Akinek van füle, hallja!
A Teremtő kegyelméből betöltöttem a hatvanadik életévemet. Esendő bűnösként, sok hibával megélt életem minden tettét vállalom! Köszönöm Önöknek, a Magyar Népnek, hogy taníttattak, ezért ez idáig és életem visszalévő részében is adósuk maradok. Rendkívüli döntést hoztam az elmúlt napokban.
Lemondok igazgatói pozíciómról, egyetemi tanári, gyógyító, kutató, oktatói tevékenységemről és múlhatatlan szerelmemről - a szívsebészetről.
Teszem ezt azért, mert a továbbiakban nem vállalok cinkosságot a Magyar Emberek elpusztításában. Nem leszek társtettes a Magyar Genocídiumban.
Magam is gyilkos vagyok! Többszörös gyilkos. Tömeggyilkos!
Több ezer műtétet végeztem, melyek során 48 beteg halálát okoztam. Tizenegy beteg meghalt, mert az ígért műtétet nem tudtam elvégezni.
Tizenhét éve egyetemi tanár, klinikaigazgató vagyok, ezért a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Szív- és Érsebészeti Klinikáján, a Zala Megyei Kórház és a Pécsi Tudományegyetem Szívgyógyászati Klinikáján elhunyt mintegy háromszáz beteg haláláért is felelős vagyok. Nem védekezhetek azzal, hogy a halálozási statisztikák alapján a világ egyik legalacsonyabb halálozásával operáltunk, gyógyítottunk. Nem védekezhetek azzal, hogy több mint ezer állat életét áldoztam fel, hogy emberek ne haljanak meg. Tudom, hogy minden esetben hibáztunk: nem volt meg a kellő tudásunk, nem jól ítéltük meg a lehetőségeinket, a betegek teherbíró képességét, fáradtak voltunk, és idő előtt föladtuk a betegért folytatott küzdelmet. Röviden, gyarló emberi gyengeség okán emberéleteket veszítettünk el. De: soha sem én, sem az általam irányított orvosok nem tagadták meg a hozzájuk fordulóknak a segítségnyújtást. Betegnek a betegségről, az elhunytak haláláról mindig mindenkinek igazat mondtam.
Nem tettem különbséget ember és ember között semmilyen okból. Nem árultam a gyógyítás lehetőségét. A legszegényebb is megkapta azt, amit a leggazdagabb. Hálapénzt sokan nem adtak, sokaktól nem fogadtam el. A betegektől kapott hálapénz egy részét munkatársaimnak adtam, döntő részét a betegeknek visszaadtam, mert több mint ezer előadást tartottam, több mint ötszázezer kilométert utazva, a Kárpát-Haza minden területét bejárva, előadásért díjat, útiköltséget nem fogadtam el. A magamnak megtartott hálapénz után a mindenkori törvények szerint adóztam!
Igazgatóként soha nem hazudtam beosztottaimnak, mindenkor az alapvető erkölcsi törvények és a mindenkori állami törvények betartását kértem, és magam igyekeztem a törvények betartásában példát mutatni. Életem során korrupciós pénzt el nem fogadtam, semmiféle korrupcióban részt nem vállaltam. Visszalévő életemben gyógyító emberként csak szolgálni kívánom Nemzetem minden polgárát. Soha, senkitől nem fogok elhatárolódni, a lelkiismeret és a Krisztusi szeretet törvényeinek akarok megfelelni. Kérek minden Magyar Nemzethez tartozót, hogy hozzunk áldozatot Nemzetünkért!
Ne öljük meg magzatainkat!
Mondjunk nemet a Gonosznak!
Bocsássák meg bűneimet,
fogadják el sokak számára érthetetlen döntésemet.
"...és az igazság felszabadít!"
(János evangélium 8:32)
Dr. Papp Lajos
/Forrás: Hencsey Zsuzsa 2010.10.21-i levele/*B.Kiss-Tóth László
