Bárcsak azon múlna, hogy ha még ezerszer leírjuk a tényői családi drámáról, hogy ennek soha nem szabadott volna megtörténnie, akkor vissza lehet forgatni az idő kerekét.
De nem lehet, s nem is áltathatjuk magunkat olyan közhelyekkel, miszerint annyira irracionális, döbbenetes és szerencsére ritka az ilyen ˝kiterjesztett öngyilkosság˝, hogy többé hasonlóval remélhetőleg nem fogunk szembesülni. A kisgyerekeiket március 15-ig példásan nevelő fiatalok, akiket már diákkorukban is szerelmespárként ismerhetett meg a generációm Győrben, megérdemlik, hogy amennyire csak lehet, elfogulatlanul gondoljuk végig, ennek így kellett-e bekövetkeznie.
A bűnbakkeresésnek sok értelme már nincs, a család nyilván ezerszer feltette magának a kérdést, hogy észrevehetett-e volna bármi gyanúsat is a gyilkosságot elkövető apa viselkedésében. Ugyanezt az önostorozást nem várom el senkitől, de gyanítom, nem is teszi meg a magyar társadalom – miért is tenné, nem az ő ügye.
Pedig igen, a mi ügyünk is, de nem azért, amit elsőként gondolunk, s többségünk kapásból rá is vág: Lipótmezőt bezárták, azóta az ˝őrültek˝ itt járnak körülöttünk. Legyünk higgadtak és lássuk be: a közelmúltbéli borzalmas tragédiák elkövetői (a szamurájkardos féltékeny férfi vagy épp a pécsi lövöldöző) mindegyike járt pszichiáternél; és a tényői apa is legalább háromszor kopogtatott egy magánrendelő ajtaján. Állapotát azonban nem ítélték olyan súlyosnak, hogy kórházba irányítsák, így a nyilvántartásban ő egészséges emberként szerepelt, s ha a nevére húsz év múlva rákeres bárki is a rendszerben, azt fogja látni, hogy pszichés státusa ˝negatív˝. Mit keresett volna eszerint ˝Lipótmezőn˝?
Más kérdés – bár ezt nyilván nem nekem kellene kimondanom, aki nem vagyok szakember –, hogy ha a pszichiátria tudományág ott tart, hogy egy szakorvos látatlanul is vissza tudja vezetni az utat, amelyen az öngyilkosságig eljutott az apa; akkor pszichológuskollégájának három találkozás után hogyan nem tűnhetett fel, hogy ez a stádium a klasszikus ˝utolsó segélykiáltás˝ is lehet, s akkor nagyobb a baj, mint a képzelt betegségektől való rettegés. Ahhoz pedig nem beszédterápia, hanem klinikai segítség kell. És ha mégis feltűnt, miért nem lépett azonnal?
Hogy ez mind laikus kérdés? Persze. De fogadást mernék kötni arra, hogy tíz magyarból legalább kilencnek (lehet, mind a tíznek) ez jutott eszébe a tegnapi híradások után, majd jót odavágott a pszichológiának, amelyet egyébként is kuruzslásnak tart, hát tessék... S itt jutottunk el oda, amibe néhány sorral feljebb már belekezdtem: ez igenis a mi ügyünk, csak lerázzuk magunkról, mint a pszichés devianciákat. Mert tegyük a szívünkre a kezünket, ha választani kell, hogy négy sör után a pszichiátriai betegségünkről vagy a prosztatavizsgálatról beszéljünk-e a haveroknak, vajon melyiket vállaljuk be?
Közfelkiáltással elfogadhatjuk, hogy a depresszió titok, a vizelési zavar meg vicces – utólag mesélve. Sokkal jobb nevetni, s még a véres motoros fűrész látványán is könnyebb elborzadni, mint végiggondolni: velünk, családunkkal, ismerőseinkkel megtörténhetne-e ilyen. Két éjszakája volt a magyar társadalomnak elgondolkodnia ezen, s én nem vagyok optimista a tekintetben, hogy meg is tette. Maradnak inkább a közhelyek a kuruzsló lélekgyógyászokról, a borzalmas világról, amelyben élünk, no és az őrült apáról – hisz erről van csak szó, nem?
Ha választani kell, hogy négy sör után a pszichiátriai betegségünkről vagy a prosztatavizsgálatról beszéljünk-e a haveroknak, vajon melyiket vállaljuk be?
kisalfold.hu - Közli:Gulyás Attila
